Mi az a pleonazmus, és miért kell irtanod az írásodból

, , No Comments

A pleonazmus (szószaporítás) olyan stilisztikai hiba, melyet akkor követünk el, ha ugyanazt a fogalmat egymást követő, szinte ugyanazon szavakkal írjuk le.
A fölösleges szavakkal teletűzdelt mondatok elhomályosítják a jelentést, gyengítik a mondanivalót, és összezavarhatják az olvasókat. Bizonyos területeken (néha az egyetemeken is) szinte elvárják a terjengős, körülményes vagy éppen óvatoskodó fogalmazást, abból kiindulva, hogy minél hosszabb a mondat, feltehetően annál műveltebb a szerző. Ez a fajta írásmód néha pont abból a célból születik, hogy gyengítse a kijelentés hatását: a „tulajdonképpen többé-kevésbé én úgy gondolom, hogy igazából a professzor úrnak ebben a kérdésben némileg nincs igaza” megfogalmazás mégiscsak enyhébb, mint „a professzor úrnak nincs igaza” megállapítás. De ami esetleg érthető egy iskolai dolgozatban, az nem elfogadható egy kreatív szövegben. Ilyen általánosan előforduló fölösleges szavak például a többé-kevésbé, tulajdonképpen, csak, egyszerűen, biztosan, igazából stb. Vegyünk néhány példamondatot velük: Egyszerűen tudom, hogy meghalt. Igazából, nem számít. Többé-kevésbé jól vagyok.
Az előző mondatok mindegyikében egy szó felesleges, és törölhetjük anélkül, hogy megváltozna a mondat értelme: Tudom, hogy meghalt. Nem számít. Jól vagyok.
A következőkben a pleonazmus különböző megjelenési módjaival ismerkedünk meg, melyek azonosításával és törlésével jelentősen javíthatunk egy szöveg hatásán és ritmusán.



Tautológia

Ugyanazon szó vagy szószerkezet felesleges ismétlése. Tipikus megjelenése a párbeszédekben a „kiáltotta hangosan”, „suttogta halkan”, „morogta morcosan” és társaik. A kiáltotta, üvöltötte, sikította stb. igékben már eleve benne van, hogy ezek hangosak, ezért teljesen fölösleges utána írnunk, hogy „hangosan”.
Másik típusa, ha a szerző egymás után különbözőképpen mondja el ugyanazt: „Nagyon félt. Még sosem érzett ilyen félelmet korábban. A rettegés szinte felemésztette.” Ebben az esetben az írónak egyet kéne kiválasztania a három mondat közül, a többit meg törölnie.

A „mutasd, ne mondd” szabályhoz kapcsolódó tautológiák

Tudjuk, hogy hatásosabb, ha valamit megmutatunk az olvasónak, mintha csak informálnák róla. Viszont bizonyos esetekben az író elbizonytalanodik, hogy az olvasó megértette-e, amit ő közölni akart, ezért biztonság kedvéért, még berak a jelenet után egy magyarázó részt: „A könnyek csak úgy patakzottak Ella szeméből. Nagyon szomorú volt.” Már az első mondatból is kitalálható, hogy a lány szomorú, nem kell megsérteni az olvasó intelligenciáját azzal, hogy a szájába is rágják, mit érzett.

Hezitálás

Az író bizonytalansága nyomot hagy a szövegen: „Szinte teljesen eláztam.” „Majdnem azt kívántam, bárcsak halott lennék.” „Úgy állt a helyzet, hogy akár ijedtnek is tűnhettem.”
A rövidebb, magabiztos változatuk sokkal hatásosabb: „Teljesen eláztam.” „Azt kívántam, bárcsak halott lennék.” „Féltem.”

Mindennapi cselekvéssorok

Nem kell a szereplők életének összes apró részletét bemutatni. Fölösleges leírni, ahogy a főhős reggel kikászálódik az ágyból, kávét főz, megreggelizik, lezuhanyozik, felöltözik, megeteti a macskát. Mindennapi tevékenységek leírását csökkentsük a minimumra, kivéve, ha jó okunk van arra, hogy miért írjuk le a szereplőnk napi rutinját.

Helyváltoztatás

Ahogy az előbbi szabály esetében, itt sem érdemes hosszasan leírni, hogyan jutnak el a karaktereink egyik helyről a másikra. Szörnyen fárasztó végigolvasni annak leírását, ahogy a szereplő felveszi a kabátját, bemegy a garázsba, kinyitja a garázsajtót, beszáll a kocsijába, beindítja a motort, kitolat stb. Ez persze mindenféle busz-, vonat-, repülőútra is vonatkozik. A legtöbb esetben ennyi elég: Gábor reggel felszállt a távolsági buszra, és fél óra múlva már ott is állt Attila házának küszöbén.

Határozószók

A határozószavaknak elég rossz hírét keltették a kreatív írás tankönyvek, melyek némelyike amellett kardoskodik, hogy húzzuk csak ki az összeset a szövegből.  Ám a határozószavak több fajtája van, melyek a helyet (kint, bent, lent, elöl, amarra), időt (ma, azonnal, korán, egyszer, most), állapotot (egyedül, valóban, együtt, békén) stb. is jelölnek. Probléma legtöbbször a módot jelölő határozószavakkal van (például a lassan, gyorsan, hangosan, hangtalanul), melyekkel általában az író egy gyengébb igét szeretne megtámogatni, vagy egy erős igéhez biggyeszti oda őket teljesen feleslegesen. Az utóbbi esetben, az olyan kifejezéseknél, mint a „gyorsan keresztülvágtatott az mezőn” vagy „halkan elsuttogott egy imát”, a határozószó szükségtelen. Az előbbi esetben, mikor a gyenge ige jelentését próbálja az író egy határozószóval módosítani, hogy passzoljon az általa elgondolt jelentéshez (például „mondta hangosan” a „kiáltotta” helyett, „gyorsan ment” a „rohant” helyett), az ige+határozószó kombinácó helyére egy megfelelő erős igét kéne inkább keresni.

Szükségtelen közbevetések

Párbeszédekben időnként fölösleges kérdésekkel szakítják meg az egyik karakter beszámolóját:
– Elmondtam neki a jó hírt – mondta.
–  És mi volt az? – kérdeztem.
– Terhes vagyok.
Egyszerűbben: – Elmondtam neki a jó hírt – mondta. – Terhes vagyok.

Pleonazmus a párbeszédekben

A határozószavak mellőzésén kívül, lehetőleg a dialógusban ne írjuk le minden egyes megszólalás után, hogy éppen ki beszél.
–  Hol van a táskám? – kérdezte Lilla.
–  Én nem tudom – felelte Kati.
–  Emlékszem, hogy ide tettetem – erősködött Lilla.
–  Talán a kocsiban hagytad – mélázott Kati.
Az is fárasztó lehet, ha végig ehhez hasonló (beszéd módjára utaló) közbevetéseket alkalmazunk. Ha szükséges, cselekvéssel is jelölhetjük a beszélő személyét. Például: – Hol van a táskám? – Lilla felállt a kanapéról, és körbetekintett a szobában.

Időrend

Ha két cselekvést „és”-sel választunk el, arra következtet az olvasó, hogy azok egymásra következnek. Például: „Megkötötte a cipőjét, és felvette a kabátját.” Tudjuk, hogy először a cipőjét kötötte meg, és utána vette fel a kabátját, nem kell külön „majd”-dal vagy „aztán”-nal kihangsúlyozni.
Azt se írjuk, hogy „elkezdte bekötni a cipőjét”, hacsak valami nem történt közben, ami félbeszakította.

Szereplők beszéde

A formális stílus, a kerek mondatok, a hibátlan nyelvtan és fogalmazás hiteltelenné teszik a párbeszédeket. Az ehhez hasonló megszólalások, mint „nem világos számomra, hogy melyik dologra utalsz, ugyanis több is az eszembe ötlik a tegnapi kellemetlen eset után, melyet még mindig nem hevertem ki” természetellenesnek és mesterkéltnek hangzanak (persze ez a megszólaló személyes stílusától is függ). Ehelyett: „Nem tudom, melyikre gondolsz. Több is volt. Az a tegnapi hülyeség teljesen kikészített.”

Fölösleges szűrők

Az E/1 elbeszélési módban gyakoriak az  olyan közbevetések, hogy „éreztem”, „tudtam”, „láttam”, „megfigyeltem”, „hallottam” stb. Az olvasó tudja, hogy mindent az adott karakter szemszögéből lát, ezért fölösleges minden megállapítás elé odaírni, hogy „láttam, ahogy a macska átrohan az úton”, „éreztem, hogy a víz forró”. Ehelyett: „a macska átrohant az úton”, „a víz forró volt”.  Az ilyen „filter” szavak kizökkentik az olvasót, eltávolítják a karaktertől. Ez persze a közeli E/3-ban írott elbeszélésekre is vonatkozik.

Mosoly, vigyor, sóhaj, vállvonogatás

Karaktereink ne mosolyogjanak minden egyes oldalon, ne sóhajtozzanak minden megszólalásuk után, és ne vonogassák a vállukat. Ne ismételgessük ugyanazokat a cselekvéseket.

Passzív mondatok

Magyarban elég ritka, a legtöbb embernek bántja a fülét, de azért emlékeztetőül megjegyzem, hogy a passzív mondatok, mint a „a kenyér meg volt sütve”, „a férfi el volt késve”, „a kutya el van ütve” helyett használjuk az aktív megfelelőjüket: „megsütötték a kenyeret”, „a férfi elkésett”, „a kutyát elütötték”.

Felkiáltójel

Sok kezdő író esetében előfordul a felkiáltójelek halmozása, néha zsinórban 8-10 mondaton keresztül. Itt a fő szabály az, hogy minél többször használjuk, annál inkább csökken a hatása. A narratív részben ritkán indokolt felkiáltójel, de a dialóguson belül is törekedjünk a minimumra csökkenteni a használatukat. Még ha a karakterek veszekednek is, próbáljunk csak 1-2 stratégiailag fontos helyen alkalmazni. A szereplők érzelmeit elsősorban a szóválasztás és a mondat szintaxisa kell hogy közvetítse, és nem a felkiáltójelek és a magyarázó közbevetések.

Környezetleírás

A környezet leírásának relevánsnak kell lennie a történet szempontjából (ne alkalmazzunk többoldalas, öncélú természetleírásokat). Próbáljuk a leírásainkat aktívvá tenni. Például ne csak azt írjuk, hogy a könyv az asztalon feküdt, hanem az egyik karakter vegye fel, nézzen bele, és rakja át az éjjeliszekrényre – lépjenek a szereplők interakcióba a környezetükkel.

Érkezz későn, távozz korán

Jobb a jelenetet későn elkezdeni (minél közelebb a tetőponthoz), és korán elhagyni (a tetőpont elérése után). Például, ha az akció a reggelizőasztalnál történik, nincs szükség arra, hogy a jelenetbe az is belekerüljön, ahogy a nézőpontkarakterünk belépett a szobába. Hasonlóképpen, a jelenetben annak sem kell benne lennie, ahogy elhagyta a szobát.


Ami igaz a mondatokra, jelenetekre, ugyanúgy igaz a fejezetekre és a szöveg egészére is. Nézzük át a regényünk összes jelenetét, és húzzuk ki (vagy rövidítsük le) belőlük azt, amelyik szerintünk a leggyengébb. Jó eséllyel nincs rá szükségünk, és a szövegünk egésze is feszesebb lesz ezáltal.


Forrás: - Allen Guthrie: Hunting Down the Pleonasms

0 comments:

Megjegyzés küldése