Regénynevelde írócsoport

Narratív távolság 1. Bevezetés

A narratív távolság nem olyan téma, amin a legtöbb szerző írás közben elgondolkozik. Megkockáztatnám, hogy sikeres regényírók történetek tucatjait vetik papírra anélkül, hogy hallottak volna a narratív távolság fogalmáról. Persze nem azért, mert ők olyan érdektelenek lennének, egyszerűen a több ezer párbeszédírással, dramaturgiával, karakterizálással kapcsolatos tipp mellett ez a téma nem kap annyi figyelmet. Másrészt, ez egy olyasmi, amit a legtöbb író ösztönösen használ. A narratív távolság kérdése általában akkor kerül elő, ha valami a szövegben nem működik. Az elbeszélés túl száraz, a karakterek sablonosak és egyéniség nélküliek, a nézőpontváltások követhetetlenek stb. Szóval nem, nem biztos, hogy életbevágóan fontos tudni, hogy mit takar az, hogy narratív távolság, de célszerű megismerkedni vele, mert tudatosan használva remek eszköze a hatáskeltésnek.

A narratív távolság befolyásolja, hogy az olvasó mennyire érzi közel magát a történésekhez (ezért hívják pszichikai távolságnak is). Gyakorlatban ennek a szintjei például így jelennek meg a szövegben:

1.       1853. telén egy nagydarab ember lépett ki a házból.

2.       Henry Warburton sosem szerette igazán a havat.

3.       Henry utálta a hóvihart.

4.       Istenit, de utálta ezeket az átkozott hóviharokat.

5.       Hó. A gallérod alatt, bent a cipődben, szétárad és megdermeszti nyomorult lelked…
Az öt példamondat közül az első, ami a legnagyobb távolságot tart a karaktertől, az ötödik az, ami a legközelebb megy hozzá, a többi pedig a kettő közötti fokozatokat jelöli. A legelső mondat egyszerű információközlés, semmi több (hol, mikor, mi történt). A második és a harmadik mondatban már arról is megtudunk valamit, hogy a karakter hogyan viszonyul a helyzethez. A negyedik mondat pedig a karakter saját szavait használja, hogy érzékeltesse az érzelmeit a havazással kapcsolatban.
Végig E/3-ban vagyunk, de míg az első három esetben a narráció mintegy kívül marad a szereplőn (bár az, hogy utálja a havat, az érzelmeit írja le, de csak egyszerű ténymegállapításként, külsőleg), a negyedik mondatból már tudjuk, hogy a karakter saját hangját halljuk, nem egy külső elbeszélőét, mégpedig az „Istenit” és az „átkozott” szavak miatt, ami az ő egyedi, rá jellemző szóhasználata. Végül az ötödik mondat szinte már a tudatfolyam technikára jellemzően közel hozza a szereplőt, mintha benne lennénk a fejében, és hallanánk a gondolatait.

Különböző kameraállások a szupertávolitól (extreme long shot) a szuperközeliig (extreme close up)
Az öt szintet elképzelhetjük úgy is, mint a különböző kameraállásokat a filmek esetében. Az első mondat a nagytotál, ami távolról ad egy képet az egész jelenetről, és ahogy haladunk közelebb a szereplőhöz, úgy váltunk félközeliről közelire, majd szuperközelire, ahonnan már a legkisebb arcrezdüléseket is látjuk.
A legtöbb regény több különböző távolságot is használ, nem csak egyet (az úgy fárasztó is volna az olvasó számára.) Az íróknak általában megvan a módszerük, hogy mikor melyiket alkalmazzák, attól függően, hogy milyen hatást akarnak elérni az adott jelenetben. Például a fenti első mondat jellemző a történetek kezdetére, amikor az olvasó számára a szerző felvázolja, hol és mikor játszódik a mű. A harmadik általában a realista narratíva megszokott eszköze, az irodalom ezt használja a legtöbbször. A negyedik a szabad indirekt stílus, az ötödik pedig a már említett tudatfolyam technikában használatos.

Ez az öt különböző szint összefüggésbe hozható a „mutasd, ne mondd” szabállyal, ugyanis észrevehető, hogy az első mondat az, ami leginkább „mond”, az utolsó pedig, ami leginkább „mutat”. Persze ez ebben az esetben sem jelenti azt, hogy akkor lesz a legjobb a regényünk, ha leginkább az utolsót, a tudatfolyam technikát használjuk. Ez az öt különböző szint nemcsak, hogy egy szövegen belül, hanem gyakran egy bekezdésen, vagy akár mondaton belül is keveredik:
„1853. telén egy nagydarab ember lépett ki a házból. Henry Warburton mindig is utálta a havat. , gondolta, ahogy a pajta felé igyekezett, a gallérod alatt, a cipődben, szétárad, és megdermeszti nyomorult lelked.
Ebben a bekezdésen három különböző távolságot használtunk úgy, hogy fokozatosan ráközelítünk a karakterre. Nem muszáj feltétlenül egy bizonyos sorrendet használni (mint például az előző esetben), és a nagyobb távolságtól haladni a kisebb felé. Viszont az nem szerencsés, ha a szerző mondatonként „rángatja” az olvasót ki-be (például egy 3, 5, 2, 3 sorozat már zavaró lehet).

A „mutat" és a „mond” megkülönböztetésen kívül a narratív távolság összefüggésben van az elbeszélés típusával, vagyis hogy E/1-ben vagy E/3-ban írunk. Az E/1 narrációban kicsit kevésbé lehet kihasználni a különböző narratív távolságokat, de ebben az esetben az elbeszélő ugyanúgy eldöntheti, hogy inkább belülről vagy kívülről akar tudósítani az eseményekről. Például ha a főszereplőnk egy amerikai katona, aki részt vett a normandiai partraszállásban, akkor ő leírhatja akár teljesen tényszerűen is az eseményeket, ismertetve a hadmozdulatokat, az ellenség létszámát, a csata fordulópontjait  úgy, mint egy történelemkönyv. Vagy akár elmesélheti az ő érzéseit és gondolatait a harc közben, ezzel bevonva az olvasót az történésekbe, a katona személyes élményeibe. Általában erre is vonatkoztathatjuk a „mutasd, ne mondd” szabályt: ha valami fontos, ha valamire fel akarjuk hívni a figyelmet, akkor csökkentsük a távolságot, ha valamiről csak informálni akarjuk az olvasót (átvezető részeknél), akkor növeljük. Az olyan E/1-es elbeszélés, ami nagyobb távolságokkal dolgozik, az olvasónak hidegebbnek és kimértnek tűnhet, a kisebb távolságot alkalmazó pedig intimnek. Ez is attól függ, hogy milyen hatást akarunk elérni, de arra figyeljünk oda, hogy hosszabban fenntartott távoli narratíva elidegenítheti az olvasót, a túlságosan közeli (főleg az érzelmileg túlfűtött szituációkban) pedig melodramatikus hatást kelthet.

Leginkább mégis az E/3 elbeszéléseknél lehet kihasználni a narratív távolságot, hiszen ott különül el a narrátor a nézőpontkaraktertől. Főként, ha valaki nem egy, hanem több nézőpontkarakterrel dolgozik, és ezeket mondjuk nem fejezetenként váltogatja, hanem gyakrabban, akkor oda kell figyelnie, hogy a váltás hogyan történik. Ha az író csak ugrál a fejek között, és előzőleg nem alapozza meg, hogy éppen kinek a nézőpontjában vagyunk, akkor az események követhetetlenek lesznek. Mielőtt az egyik szereplő gondolatairól áttérünk a másikéra, előbb egy kicsit nagyobb távolságról közelítsük meg az új szereplőt, csak utána hatoljunk bele az elméjébe.


A cikk második része konkrét példákkal

Kapcsolódó cikkek: - Nézőpontkezelés egyes szám harmadik személyben
2. Mély nézőpont


Felhasznált irodalom: - John Gardner: The Art of Fiction
- James Wood: How Fiction Works
http://www.davekingedits.com/articles/pov.html
- http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/psychic-distance-what-it-is-and-how-to-use-it.html
- http://web.archive.org/web/20120726122216/http://www.awpwriter.org/magazine/writers/djauss01.htm


Réka

Kozma Réka szerkesztő

3 Megjegyzések

  1. Kedves Réka!

    Nekem lenne egy kérdésem. Ha közeli E/3-ban valakinek közvetetten akarom kifejezni a gondolait, akkor rendben van az, hogy nem jelzem egyértelműen, hogy ezek a szereplő gondolatai? Pl: "Aliz kétségbe esetten kuporgott a sarokban. Vajon túléli az éjszakát?" Itt a kérdő mondatot Aliz indirekt stílusban közölt gondolatának szántam, de egy bétaolvasóm szerint itt a narrátor kiszólt.
    Sokszor szeretek ehhez hasonló kérdő mondatokat rakni a szövegeimbe. Rakjam oda minden alkalommal, hogy ezt gondolta a szereplő? Rakjam inkább E/1-ben és szedjem dőlttel? Vagy inkább függőbeszédben írjam le hogy "Aliz azon töprengett, vajon túléli-e az éjszakát."?
    Ez alapján a cikk alapján úgy gondoltam, hogy az első megoldásom oké, mint indirekt stílus, de most elbizonytalanodtam.
    Válaszodat előre is köszönöm.

    Lilla

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Lilla! Én első olvasásra azt gondolnám, hogy ez a szereplő gondolata, nem narrátori kiszólás. De nem látom a kontextust. Ilyen ügyekben érdemes még megmutatni pár embernek, ha mást nem zavar, akkor hagyhatod úgy, ahogy van.

      Törlés
  2. Köszönöm szépen a választ.
    Azóta jobban megvizsgáltam a specifikus pontot, amit a szövegemben kimutattak, és rájöttem, hogy ott talán nem következett olyan logikusan, hogy a kérdő mondat a szövegben a karakter gondolata, mint a fentebbi példámban. Az a helyzet, inkább ilyen volt. "A lány kiszállt az autóból, és végigmérte a férfit. Az fekete öltönyt viselt. Vajon mindig ennyire kiöltözik?"
    Gondolom itt nem olyan egyértelmű, hogy a kérdő mondat a lány gondolata, mert közben van egy mondat a férfiről is.
    Szóval azt hiszem, hogy inkább a közvetett gondolat elhelyezkedése lehetett a gond, és nem a forma, amiben kifejeztem. Legalábbis ez az új elméletem :)

    VálaszTörlés
Megjegyzés küldése
Újabb Régebbi