Prológusok, első fejezetek és a szabályok áthágása

, , No Comments
Minden szerző tudja, hogy a kéziratának legfontosabb része az első fejezet, leginkább az első pár oldal. Valószínűleg ez alapján dől el, hogy a könyvnek lesz-e esélye a megjelenésre, vagy nem, az olvasó is ezt a pár oldalt futja át, amikor a boltban kezébe veszi a regényt. Ennek megfelelően rengeteg cikk és tanács kering a neten arról, hogy milyen az ideális kezdés, mit tartalmazzon az első fejezet, mivel lehet megragadni az olvasó figyelmét. Ezek közül is a legnépszerűbbek közé tartozik „kezdj akcióval” és a „ne használj prológust” szabály. Van is bennük igazság, de ennek ellenére léteznek olyan könyvek, melyek nem tartják be ezeket az előírásokat, és mégis népszerűek a kritikusok és az olvasók körében. A tanácsok nagy része az általános tapasztalatokra épül, és az általános tapasztalat a kezdő (olykor még a gyakorló) írók esetében is, hogy nem mindig tudják jól, jó helyen elindítani a történetet. Így a kezdés gyakran nemhogy meghozza a kedvet a könyvhöz, hanem már az első pár oldalon unalomba fullad a történet. Ennek ellenére nem feltétlenül azok a legjobban megírt könyvek, melyek az összes létező szabályt betartják, hanem azok, amelyek esetében az író tudatosan felmérte, a története esetében milyen eszközökkel éri el a legjobb hatást.
Általában is fogok arról beszélni, hogy milyen problémák merülhetnek fel az első fejezet vagy a prológus kapcsán, de elemzésre olyan regényrészleteket választottam, amelyek úgy is működnek, hogy megszegik némelyik gyakran hangoztatott előírást. A legelső példa azonban a prológusok egy olyan népszerű típusát képviseli, amelyik a mozgalmassága ellenére mégsem működik.


"A lángoló nyílvessző a falba fúródott.
Tűz van! A közösségi ház régi, kiszáradt fája egy pillanat alatt kapott lángra. Sötét, olajos füst töltötte be a levegőt, kaparta a tüdőmet, fojtogatott. Körülöttem új barátaim rémülten kiáltoztak, mielőtt megragadták volna fegyvereiket, és felkészültek volna az élethalálharcra.
S mindez miattam! 
Egyik nyíl a másik után hasította át a levegőt, s szította a lángokat egyre magasabbra. A hamu ködén át kétségbeesetten kerestem Lucas szemét. Tudtam, hogy bármi áron megvéd, de maga is veszélyben van. Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha történne vele valami, miközben engem próbál megmenteni.
Megragadtam a kezét, és a korommal teli levegőtől köhögve rohantunk az ajtó felé. Már vártak bennünket. A lángok előtt kirajzolódott a sötét, vészjósló alakok sora. Egyikük sem suhogtatott fegyvert; anélkül is elég fenyegetőek voltak.
Értem jöttek. Azért jöttek, hogy megbüntessék Lucast, amiért megszegte a szabályaikat. Ölni jöttek. Mindez miattam történik. Az én hibám lesz, ha Lucas meghal. 
Nem volt hová bújni, merre menekülni. Ott sem maradhattunk, hiszen körülöttünk tomboltak a lángok, s már így is a bőrünket perzselte a forróság. Hamarosan beszakad a mennyezet, és mindannyiunkat összezúz.
Vámpírok vártak ránk odakint."
(Claudia Gray: Evernight – Örökéj)

A flash forward prológusok, amelyek előreugranak a cselekményben az izgalmasabb részekig, első pillantásra jó ötletnek tűnhetnek, hisz azt üzenik az olvasónak, hogy ha végigolvassa a regényt, akkor a végén ilyen lélegzetállító akcióknak lesz tanúja. A probléma csak ott van, hogy ezen a ponton fogalmam sincs, kik ezek az emberek, miért vannak ott, egyáltalán ők a jók vagy a rosszak, nem tudom ki az a Lucas, a narrátort pedig még kevésbé ismerem meg – úgy ahogy van, nem érdekel mi történik velük, rájuk zuhan-e a tető, feleszik-e őket a vámpírok. Ugyanez érvényes azokra a kezdésekre is, melyekben a főhős éppen nagyon szenved. Az első oldalakon még nem fogok együtt érezni a főhőssel, ha meghal a kedvenc hörcsöge, és hiába zokog a sarokban, nem fog érdekelni.
Az ilyen bevezetők nem építenek ki kapcsolatot a szereplőkkel, nem karakterizálnak, nem adnak szinte semmilyen kontextust, ami alapján értelmezni tudnánk a jelenetet. Mit tudunk meg a részlet alapján? A könyvben van egy szereplő, akit Lucasnak hívnak, akit a narrátor félt, valamint a történetben lesznek majd vámpírok.
Képzeld el, hogy a Csillagok háborúja Luke és Darth Vader fénykardpárbajával kezdődik. Látványosnak ugyanúgy látványos lesz, de kontextus nélkül, anélkül, hogy a néző tudná, hogy ők valójában apa és fia, hogy egyik a rossz oldalon áll, a másik pedig a jón, és hogy egyáltalán mi a tétje az egésznek, a jelenet messze nem lesz olyan hatásos. Ez nem csak a flash forward prológusokra áll, hanem minden olyan esetre, amikor akcióval akarunk kezdeni. Az „indíts akcióval” tanács persze sok esetben valóban működik, de önmagában az akció (például egy csatajelenet vagy egy párharc) még nem fogja eladni az olvasónak a bevezetést. Ha az első fejezet bemutatja a főszereplő(ke)t, eléri, hogy érdekeljen minket a sorsa, bevezet egy konfliktust, megvillant egy érdekes elbeszélői hangot, érzékelteti a mű tónusát, hogy egyáltalán miről fog szólni, megragadja az olvasó figyelmét, és mindezeket beágyazza egy izgalmas akciójelenetbe, akkor lehet akár csatával is kezdeni, de ne mindezek helyett álljon az akció, hanem ezek mellett.

Az értelmezhetetlen akciójelenet mellett a következő prológustípus, amit utálni szoktak, amikor a szerző átmegy Coelhoba, és az első pár oldalon az élet értelméről elmélkedik, olyan mélyenszántó gondolatokat oszt meg az olvasóval, mint „az életed pillanatai olyanok, mint a cseppek az óceánban, amik összeállva magukkal sodornak”.  Az író igyekszik már jó előre értelmezni az olvasónak a tanulságot, még mielőtt egyáltalán belekezdett volna a történetbe. Az olvasó képes az önálló gondolkodásra, nem szereti, ha a szájába rágják a tanulságot, mint egy kisgyereknek.
A következő típus a pusztán háttér-információból felépülő prológus. Általában szükséges, hogy néhány dologgal már a történet elején tisztában legyen az olvasó, de ez nem azt jelenti, hogy az egész világfelépítést az első pár oldalon kell megejtenünk, vagy hogy mindent el kell mesélnünk a főhősről, az első biciklijétől kezdve a kedvenc ételéig. Nem véletlenül mondják a hosszú, lexikonízű prológust olvasva, hogy A Gyűrűk Urát ma már egyetlen szerkesztő se akarná kiadni. Manapság már nem elfogadott hosszú leírásokkal kezdeni, amiben az író bemutatja az általa megteremtett világot vagy annak történetét. Ahogy erről már szó volt az információadagolás kapcsán, az ilyen részleteket nem összefüggő blokkokban zúdítjuk az olvasóra, hanem beleszőjük a cselekménybe. Ugyanez érvényes a főszereplőre is: a legelső fejezet lehetőleg ne arról szóljon, hogy elmeséljük a főhős egész élettörténetét addig a pontig, amíg a történet elkezdődik.
Ez már szinte magától értetődő, de ne kezdjünk „csak álom volt” prológussal, olyannal, ami túl hosszú, alapjában véve nem kötődik a fő történetszálhoz, vagy egy mellékszereplőről azt sugallja, hogy ő lesz a főszereplő.


Példák

Most, hogy tisztáztuk, hogy milyen a rossz prológus, jöjjön egy olyan, ami viszont működik. Némelyik szerkesztő mereven elutasítja a prológusokat, és első dolga, hogy kihúzza a kéziratból. Ám a prológusnak nem kell feltétlenül unalmasnak lennie.
A következő részlet Rosamund Hodge Crimson Bound című idén megjelent fantasyjének prológusából származik.

"– Egész életedben egyetlen választás áll előtted – mondta egyszer Léonie néni, – az öltések útja vagy a tűké.
Rachelle emlékezett erre azon a napon, amikor megölte őt.
Léonie néni tizenkét éves korában választotta ki Rachelle-t a falu következő erdőasszonyának.
Rachell már legalább százszor járt nénikéjének kunyhójában, azon a reggelen mégis egyenes háttal, feszengve állt, kezeit illedelmesen összekulcsolva maga előtt. Léonie néni előtte térdelt, az erdőasszonyok fehér ruháját és vörös köpenyét viselte.
– Gyermekem – kezdte, és Rachelle gerince megfeszült, mert Léonie nénikéje csak akkor hívta így, ha rossz fát tett a tűzre –, tudod, mi egy erdőasszony feladata?
– Hogy védőbűbájt fonjon a falu köré – válaszolta Rachelle. – És hogy emlékezzen az ősi tudásra.
Rachelle arra gondolt, hogy szeretné végigfuttatni a fonalakat az ujjai között. Tudta, hogy élvezettel ismerkedik majd az ősi regékkel. Viszont azt kívánta, bárcsak az erdőasszonyok még mindig vállalnának kalandos utakat. Át akarta élni a történeteket, nem csak elmesélni őket a falu gyerekeinek.
– És ki volt a legelső erdőasszony? – kérdezte Léonie néni.
– Zisa – vágta rá Rachelle. – Mert ő volt az első, aki megvédett valakit a Roppant Erdőtől, amikor ő és Tyr megölték a Világnyelőt.
– És ki a Világnyelő? – kérdezte Léonie néni.
– Az erdőszülöttek istene – felelte Rachelle. – Pierre atya azt mondja, ő igazából nem is létezik, legalábbis nem isten, mert csak egy Isten van, aki az eget és a földet teremtette; és ő nem próbálja őket felfalni. De bármi is volt a Világnyelő, ott őrizte a napot és a holdat a hasában, míg Tyr és Zisa el nem lopták tőle, és vissza nem tették őket az égre.
Pierre atya szerint ez sem volt igaz, de Rachelle nem értette, hogyan lehet ebben olyan biztos, amikor ő nem volt ott háromezer évvel ezelőtt. Neki pedig tetszett ez a rész a meséből.
– Ő maga a soha nem szűnő éhség – jelentette ki Léonie néni komor beletörődéssel. – És hajdanán valóban sötétségben tartotta a világot, és hajdanán az erdőszülöttek uralkodtak az emberiségen, akik vadásztak ránk, mint a nyulakra.
Nyugtalanság húzta össze a lány gyomrát.
– Tyr és Zisa megölte a Világnyelőt – mondta. – Zisa meghalt, Tyrből pedig király lett.
– Nem – javította ki Léonie néni. – Tyr és Zisa csak megkötötték. És a kötelék hamarosan elszakad.
Oly nyugodtan ejtette ki a szavakat, hogy egy pillanatba is beletelt, mire Rachelle felfogta őket, mire görcsbe rántotta a valódi félelem.
Halkan, könyörtelenül, Léonie néni folytatta:
– Egy nap kinyitja a szemét és ásít, akkor pedig elnyeli majd a holdat és a napot, mi pedig újból sötétségben élünk majd. – Mélyen Rachelle szemébe nézett. – Hiszel nekem, gyermek?
– Igen – válaszolta Rachelle, ahogy a szíve egyre erősebben dobogott. Nem, kérlek, nem, de amikor Léonie néni szemébe nézett, azt kellett gondolnia, talán.
Minden rendben, nyugtatta magát, Léonie néni majd megment minket.
De Léonie néni nem készült megmenteni senkit.
Három éven keresztül Rachelle szófogadóan fonta a bűvereklyéket a kunyhóban. Megtanulta, hogyan előzze meg a lázat, tartsa távol az egereket a gabonától, és akadályozza meg az erdőfajzatokat – az állatokat, akik a Roppant Erdőben születnek, telve annak hatalmával –, hogy betévedjenek a faluba, és megtámadják az embereket. De ez mind nem számított, mert mikor a Világnyelő visszatér, egy bűbáj sem lesz elég erős, hogy bárkit is megvédjen.
– Mit tehetünk? – kérdezte folyton Rachelle.
Léonie néni csak megvonta a vállát:
– Néha a beletörődés fontosabb, mint a tevés.
Zisa nem törődött bele. Zisa megküzdött a Világnyelővel és megmentett mindenkit, de úgy tűnik, az erdőasszonyoknak már nem feladatuk megmenteni az embereket. Csak ülnek a kunyhóikban, haszontalan bűbájokat fonnak, és soha, de soha nem álmodnak arról, hogy megváltoztassák a világot.
Rachelle összeszorította a fogait, és vadul álmodott. A kunyhó napról napra egyre inkább olyannak tűnt, mint egy börtön.
Aztán egy nap mikor hazafelé tartott Léonie néni házához, rájött, hogy valami megváltozott. Az árnyékok feketébben sötétlettek; a kék virágok az út mentén felragyogtak. A szél érintése olyan volt, mintha ujjak simítanának végig a nyakán. Sötét fantomgombák törték át a földet, egy fekete felhőből formált őz tűnt fel a fák között, szemei vörösen izzottak.
Mire a lány egyet pislogott, az már el is tűnt, de Rachelle szíve még mindig kalapált, a vér zsongott az ereiben. Látta az Erdőt. Nem csak a fenyveseket a faluja körül – látta a Roppant Erdőt, az Erdőt Az Erdő Mögött. Akár napokig is barangolhattál a lombok alatt, mégse érzékelted, mert nem az emberi világhoz tartozott, egy titkos, rejtett hely volt, éppen csak kikandikált a valóság mögül. De néha a hatalma kibuggyant és kiszivárgott a fák levelének árnyékából vagy a gyökerek vájta résekből, és lidérces életet lehelt a halandó erdőbe.
Általában csak a napforduló éjszakáin volt látható. Ezt Léonie néni mondta a lánynak. De talán kezdtek elfesleni ezek a szabályok, akár a kötés a Világnyelőn.
Aztán egy hangot halott, olyan volt, mint a vaj és az égetett méz:
– Szép napot, kicsi lány.
Rachelle megfordult. A férfi két fa között állt, mögötte a lemenő nap árnyékba vonta az alakját. Nem látta a férfi arcát. Aztán az idegen tett egy lépést felé, és a lány rájött, hogy nem ember. Emberi arca volt, sápadt és keskeny. Sötét, durvaszövésű köpenyt viselt, mint akármelyik másik falubeli. Viszont érezte az emberfeletti, ragadozó állatéhoz hasonlatos erőt a bőre alatt. Mikor a lány elkapta róla a tekintetét, már egyáltalán nem emlékezett az arcára, csak arra, hogy gyönyörű volt.
Visszanézet, és a férfi is rá, szeme ragyogó és idegen. Erdőszülött volt: olyan ember, aki a Világnyelőt szolgálta, elfogadta őt urának, cserébe pedig a Világnyelő újjáteremtette, valamivé, ami már nem teljesen ember.
– Kicsi lány – kérdezte. – Hová tartasz?
A lány szíve kétségbeesetten dübörgött, de Zisa nem félt, vagy ha mégis, nem hagyta, hogy ez megállítsa. Azt mondják Zisa maguktól az erdőszülöttektől tudta meg, hogyan lehet a Világnyelőt legyőzni.
Talán Rachelle is képes lesz rá.
A férfi most már csak egy lépésnyire volt az ösvénytől, melyet apró fehér kövekkel raktak ki védelem gyanánt.
– Kicsi lány – ismételte. – Melyik utat választod?
– Az öltések útját – suttogta. – Nem a tűkét.
Tett egy lépést a férfi felé, le az ösvényről. Elméje egy égő fehér káosszá vált. Már abban sem volt biztos, egyáltalán fél-e. Csak azt tudta, hogy a lény annak a sötétségnek a része volt, ami egész életében beárnyékolta a világát, és nem fog elfutni előle, esküszik. Belenézett a férfi végtelen, túlvilági szemébe, és azt mondta:
– Megölhetsz, de nem vadászhatsz rám.
Az felnevetett.
– Talán nem is fogok. Mi a neved, kicsi lány?
– Rachelle – felelte. – Mi a tiéd?
– Nem olyasmi, amit biztonságos lenne hallanod. – Lassan körbejárta a lányt, vizsgálgatta, ő pedig kihúzta magát, pedig a bőre bizsergett a rémülettől.
– Azt mondják ember voltál, egyszer – suttogta a lány.
– Akkor hogy merészelsz szólni hozzám, mikor te még mindig az vagy?
– Az erdőasszony tanítványa vagyok – felelte. – Arra születtem, hogy megvédjem az embereket az Erdőtől.
A férfi ismét felnevetett.
– Ó kicsi lány. Azért születtél, hogy a fajtám prédája legyél. Arra tanítottak, hogy lázűző bűbájt fonjál, míg bolond öregasszony nem lesz belőled. Hogy melyiket választod – csak rajtad áll.
– Miért vagy itt? – kérdezte a lány, de megérezte a hirtelen támadt ürességet a levegőben, és még mielőtt megfordult volna, tudta, hogy a férfi nincs már ott.
Rachelle-ben felötlött, hogy a férfi talán el akarja ejteni őt. Ám mikor újból találkoztak az ösvényen, a lény akkor sem próbálta megérinteni. Ő pedig akkor sem futott el.
Találkozott vele újra és újra, és a lány minden alkalommal lelépett az ösvényről. Minden alkalommal megtartotta kettőjük között a távolságot. Minden alkalommal viselte a bűbájjal hímzett köpenyét és a védelmező övét.
Sosem tudta visszaidézni a férfi arcát. Arra viszont emlékezett, hogy mindig válaszolt a kérdéseire, és sosem próbálta bántani.
– Mesélj nekem a Világnyelőről – kérte a lány. – Micsoda ő valójában?
– A lehelet a szánkban és az éhség a szívünkben – felelte az erdőszülött. – Légy türelemmel, kicsi lány. Magad is találkozol vele egy nap.
– Te találkoztál már vele? Így lett belőled erdőszülött?
– Mit mesélt neked a nénikéd? – kérdezte.
– Ha az erdőszülöttek megjelölik az embert – felelte –, meg kell ölnie valakit három napon belül, vagy meghal. Ha gyilkol, vérszolga lesz, akiben az Erdő ereje növekszik, míg fel nem adja emberi szívének utolsó maradékát, és erdőszülötté nem válik.
– Így igaz – helyeset az erdőszülött. – Nem szeretnéd kipróbálni?
– Nem – vágta rá Rachelle, és megmerevedett, arra gondolva, hogy talán ez lesz-e a pillanat, amikor a férfi végül megöli.
De ő csak kuncogott:
– Akkor válaszolj a kérdésemre. Mi értettél korábban azalatt, hogy az öltések útját, nem a tűkét?
Emlékszik rá, mit mondtam. A felismerés végigsiklott a lányon, egyszerre ijesztően és édesen. Gondol rám, amikor nem vagyok vele.
– A nénikém mondta nekem egyszer, hogy mindig választanod kell az öltések és a tűk útja között. Tudod, mikor egy ruha elszakad, vagy megtűzöd egy tűvel, vagy rászánsz némi időt és összeöltöd. Ezt jelenti. A gyors, könnyű utat, vagy azt, ami valóban működik.
Ezt ugyan Léonie nénikéje magyarázta el neki, de ő maga tűk útját választotta. A varázslatai csak arra voltak alkalmasak, hogy összetűzzék a világot, egy kicsit nagyobb biztonságot nyújtsanak az embereknek, kicsit több időt.
Rachelle újra biztonságossá akarta varrni a világot, még ha a saját csontjait kell is tűként használnia."

A terve úgy sikerül, ahogy arra számítani lehet. Rachelle újból találkozik az erdőszülöttel, aki ráveszi, hogy vegye le a védelmet nyújtó köpenyét és övét, cserébe pedig elárulja a lánynak, hogyan győzheti le a Világnyelőt. A lány beleegyezik, és a lény be is tartja az ígéretét (tudva, a lány nem sokra megy az információval), de közben megjelöli Rachelle-t, akiből így vérszolga lesz. Az első fejezet három évvel később veszi fel a történet fonalát, amikor a lány már új képességeit felhasználva harcol a birodalmat fenyegető erdőfajzatokkal, míg a király ki nem rendeli őt a fia védelmére. Ők ketten próbálják megtalálni Zisa elveszett kardját, amivel megakadályozhatják a Világnyelő visszatértét.
Már ebből a rövid részletből is elég sok mindent megtudtunk a világról: ki a Világnyelő, kik azok erdőszülöttek, mi az a Roppant Erdő és miért félnek tőle, ki Zisa, és mit csinált 3000 évvel ezelőtt. A leglényegesebb információkat közli a szerző, de nem kezd egy hosszú mesedélutánba arról, hogy „Háromezer évvel ezelőtt egy gonosz isten sötétséget hozott a világra…”, hanem ténylegesen a főszereplővel kezd, és mindezt az információt jeleneteken keresztül és párbeszédben adja át. Azzal, ha egyszerűen ismerteti mi történt a múltban, az író nem kelt feszültséget az olvasóban, de ha konkrétan belehelyezi az olvasót egy szereplő világába, és azt fenyegeti valamilyen katasztrófa, az olvasó jobban fog érte izgulni.
A másik remek stratégia, hogy a további tudnivalókat a lány és az erdőszülött dialógusába helyezi. Rögtön a prológusban van egy erős konfliktus (a lány meg akarja tudni a férfitől, hogyan mentheti meg a világot, a férfi bántani akarja a lányt), így az abban elhangzott az információ valóban akkor és ott fontos, a lány sorsa függ tőle. Az, hogyan válik valaki vérszolgává, nem a történet folyamán majd egyszer lesz érdekes, hanem akkor és ott, mivel ott áll előtte egy olyan lény, aki bármikor megjelölheti. A jelenetet átható feszültség izgalmassá teszi a háttér-információt is.
Esetleg érdemes megfontolni, hogy prológussal kezdjünk, ha ez első fejeztünk más időben játszódik, mint cselekmény (flashback, flash forward stb.), más nézőpontból íródott stb. Mivel a cselekmény ideje és a prológus között a Crimson Bound esetében három év telik el, így ésszerű volt, hogy ez a rész ne csupán az első fejezet megjelölést kapja, hanem prológusként szerepeljen.


A következő részlet szintén egy fantasyből van, Naomi Novik Uprooted című regényének első fejezetéből, ami teljesen más megközelítést alkalmaz, mint az előbbi könyv.

"A Sárkányunk nem falja fel a lányokat, akiket magával visz, nem számít, milyen történetek keringenek a völgyünkön kívül. Az átutazó vándoroktól néha hozzánk is eljutnak a mendemondák. Úgy tesznek, mintha emberáldozatot mutatnák be, és ő valóban sárkány lenne. Természetesen, ez nincs így: varázsló, emellett pedig hallhatatlan, igaz, de mégiscsak ember, és az apáink összefognának és megölnék, ha tízévenként megenne közülünk egyet. Megvéd minket a Rengetegtől, és mi ezért hálásak vagyunk, de ennyire azért nem.
Igazából nem falja fel őket; csak úgy tűnik. Elvisz egy lányt a tornyába, és tíz évvel később elengedi, de addigra a lány teljesen megváltozik. A ruhái túl finomak, úgy beszél, mint egy udvarhölgy, és tíz éven keresztül kettesben élt egy férfival, hát persze, hogy oda a tisztessége, annak ellenére, hogy a lányok mind azt mondják, egy ujjal sem ért hozzájuk. Mi mást mondhatnának? De nem ez az egészben a legszörnyűbb – hisz a Sárkánytól kapnak egy ezüsttel teli erszényt hozományul, amikor elengedi őket, így bárki boldogan elvenné őket, tisztesség ide vagy oda.
De ők nem akarnak hozzámenni senkihez. Egyáltalán nem akarnak maradni.
– Elfejtik, hogyan éljenek itt – mondta egyszer apám váratlanul. Mellette ültem az üres szekér bakján miután leszállítottuk a heti tűzifát. Dvernikben éltünk, ami sem nem a legnagyobb, sem nem a legkisebb falu a völgyben, sem nem a Rengeteghez legközelebb fekvő: hét mérföldre laktunk tőle. Az utunk egy magas dombon át vezetett, és a tetejéről tiszta időben a folyót követve el lehetett látni egészen a felégetett földszakasz fehérszürke sávjáig és mögötte a fák áthatolhatatlan, sötét faláig. A Sárkány tornya messze, az ellenkező irányban állt, egy darabka krétarúd a nyugati hegység lábánál.
Kicsi voltam még – ötnél nem több, úgy emlékszem. De már tudtam, hogy nem beszélünk a Sárkányról vagy a lányokról, akiket magával vitt, így megragadt a fejemben, amikor az apám megszegte a szabályt.
– Arra emlékeznek, hogy félniük kell – mondta apám. Csak ennyit. Aztán csettintett a nyelvével a lovaknak, akik nekiiramodtak, le a dombról és vissza az fák közé.
Nem igazán értettem. Féltünk a Rengetegtől. De a völgy volt az otthonunk. Hogyan is hagyhatnád el az otthonodat? Ám a lányok mégsem maradtak. A Sárkány kiengedte őket a toronyból, és egy kis időt a családjukkal töltöttek – egy hetet, néha akár egy hónapot is, de sohasem többet. Aztán fogták a hozományul kapott ezüstöt és elmentek. Általában beiratkoztak a Kraliában lévő egyetemre. Gyakran hozzámentek egy városihoz, egyébként pedig tudósok és kereskedők lettek, bár páran azt suttogták Jadwiga Bachról, akit hatvan évvel ezelőtt vitt el, hogy kurtizán lett, egy bárónak és egy hercegnek a szeretője. Mikor én születtem, ő már csak egy idős, gazdag nő volt, aki fényűző ajándékokat küldött az unokahúgainak és -öccseinek, és sosem jött el látogatóba.
Így hát ez mégsem ugyanaz, mintha feláldoznád a lányodat, hogy megegyék, de azért mégsem olyasvalami, aminek örülni kéne. A völgyünkben nem sok falut találni, így az esélyek nem voltak kicsik – csak tizenhét éves lányokat vesz magához, akik az előző és a következő év októbere között születtek. Abban az évben tizenegyen voltunk – rosszabb esélyek, mint a kockajátékban. Mindenki azt mondja, ahogy cseperedik, máshogy szereted a Sárkány-szülött lányt; nem tudsz megfeledkezni róla, hogy egy nap könnyen elveszítheted. Ez rám nem volt igaz, sem a szüleimre. Mire felfogtam, hogy elszakíthatnak tőlük, már mindnyájan tudtuk, hogy Kasiát viszi magával.
Csak az átutazó idegenek, akiknek sejtelmük sem volt erről, áradoztak Kasia szüleinek a lányuk szépségéről, eszességéről, kedvességéről. A Sárkány nem mindig a legszebb lányt vitte el, de mindig a legkülönlegesebbet valahogy: ha egy lány mind közül legcsinosabb volt, vagy a legokosabb, a legjobb táncos, vagy különösen nagylelkű, valahogy mindig őt választotta ki, még ha egyetlen szót sem váltott a lányokkal, mielőtt meghozta a döntését.
Kasia pedig mindez volt egy személyben. Dús, aranyló búzaszőke fonata a derekáig ért, szeme melegbarna fénnyel csillogott, és a nevetése úgy csilingelt, mint egy dal, amit vele akartál énekelni. Ő gondolta ki a legjobb játékokat, a történetek és a tánclépések csak úgy kipattantak a fejéből; úgy tudott főzni, hogy az lakomának is beillett volna, és mikor az apja birkáinak gyapját fonta, a fonal simán és egyenletesen siklott a kerékről, sehol egy csomó vagy hurok.
Tudom, úgy hangzik, mintha mesehősnek festeném le. Pedig éppen ellenkezőleg esett. Amikor anyám történeteket mondott a fonalfonó hercegnőről vagy a bátor libapásztorlánykáról vagy a tó leányáról, mikor elképzeltem őket, mindannyian Kasiára hasonlítottak; ilyennek láttam őt. Még nem voltam elég idős, hogy bölcs legyek, ezért csak jobban szerettem őt, nem kevésbé attól, hogy tudtam, egy nap elveszik tőlem.
Ő azt állította, nem bánja. Nem ismerte a félelmet, az anyja, Wensa gondoskodott erről.
– Bátornak kell lennie – mondta egyszer anyámnak, miközben biztatta Kasiát, hogy másszon meg egy fát, amit korábban nem mert, anyám pedig könnyezve ölelte át az asszonyt. Csak háromháznyira laktunk egymástól, és nekem nem volt lánytestvérem, csak három, nálam sokkal idősebb bátyám. Kasia volt a mindenem. Már a bölcsőben is együtt játszottunk, először anyáink konyhájában, a lábuk körül rohangálva, aztán az utcánkon, mígnem elég idősek lettünk ahhoz, hogy egyedül barangoljunk az erdőben. Nem akartam a szobában kuksolni, mikor kéz a kézben rohanhattam vele a lombok alatt. Mindig úgy képzeltem, ilyenkor a fák karjai fölénk hajolnak, hogy megvédelmezzenek. El se tudtam képzelni, hogyan élem túl, mikor a Sárkány magával viszi. A szüleim engem nemigen féltettek, még ha Kasia nem is lett volna. Tizenhét évesen inas voltam, mint egy csikó, nagy lábfejjel és kócos, egérbarna hajjal, az egyetlen tehetségem pedig, ha lehet annak nevezni, hogy néhány óra alatt képes voltam elszakítani, összekoszolni vagy elveszteni minden ruhadarabomat. Tizenkét éves koromban anyám kétségbeesésében megengedte, hogy a bátyáim levetett gönceiben szaladgáljak, kivéve az ünnepnapokat, amikor is pontosan húsz perccel indulás előtt át kellett öltöznöm, és addig a ház előtti padon ültem, amíg el nem indultunk a templomba. Még így is kétesélyes volt, hogy eljutok-e a falu közepéig anélkül, hogy egy ág ki ne húzná a ruhám, vagy be ne gyűjtenék néhány sárfoltot.
– Szabóhoz kell hozzámenned, kicsi Agnieszkám – mondta apám kacagva, mikor este hazatért az erdőből, és meglátott engem maszatosan, legalább egy lyukkal a ruhámon, kendő nélkül. Így is a karjába kapott és megcsókolt, az anyám csak halkan felsóhajtott: milyen szülő sajnálkozna pár rossz tulajdonság miatt egy Sárkány-szülött lányban?
A Sárkány jövetele előtti utolsó nyarunk hosszú volt, forró és teli könnyekkel. Kasia nem sírt, de én igen. Későig kóboroltunk az erdőben, elnyújtva minden egyes aranyló napot, amennyire lehetett, aztán éhesen, fáradtan mentem haza, és rögtön elvonultam lefeküdni a sötét szobámba. Anyám bejött hozzám, halkan dúdolva simogatta a hajam, amíg álomba nem sírtam magam, és hagyott egy tál ételt az ágyam mellett, arra az esetre, ha az éhség felriasztana az éjszaka közepén. Nem próbált megvigasztalni: hogyan is tehette volna? Mindketten tudtuk, hogy bármennyire is szerette Kasiát és az édesanyját, Wensát, egy cseppnyi öröm melengette belülről – nem az én lányom, nem az én egyetlenem. Persze én sem akartam volna, hogy máshogy érezzen.
Az egész nyarat együtt töltöttük Kasiával. Már korábban is így volt. Mikor még kisebbek voltunk, sokat játszottunk a falubeli gyerekekkel, de ahogy nőttünk, és Kasia szépsége egyre fényesebben ragyogott, az anyja ezt tanácsolta neki:
– Jobb, ha ezentúl távol tartod magad a fiúktól, neked is és nekik is.
De én ragaszkodtam hozzá, és anyám szerette annyira Kasiát és Wensát, hogy nem próbált elszakítani tőle, még akkor sem, ha tudta, végül csak még jobban fáj majd az elválás.
Az utolsó napon találtam egy tisztást az erdőben, amely körül a fák levelei még mindig aranyban és lángvörösben játszottak, és a földet érett szelídgesztenye borította. Ágakból és száraz levelekből csináltunk egy kis tűzrakást a közepén, és megpirítottunk egy maroknyi termést. Holnap lesz október első napja, és nagy ünnepséget rendezünk urunk és védelmezőnk tiszteletére. Holnap a Sárkány eljön."

A várakozásokkal szemben a Sárkány mégsem Kasiát viszi magával, hanem Agnieszkát, akinek így egyik pillanatról a másikra kell feldolgoznia azt, hogy a következő tíz évre be lesz a zárva a toronyba, ráadásul fogalma sincs, hogy a Sárkány miért őt választotta, mik a szándékai vele.
Ha összehasonlítjuk ezt a szövegrészletet az előzővel, látjuk, hogy Novik teljesen más stratégiát alkalmazott, mint Hodge. Amikor azt tanácsolják, hogy kezdj akcióval, akkor nem feltétlenül arra gondolnak, hogy az első fejezetben már rögtön autósüldözésnek vagy csatának kell szerepelnie. Az akciót úgy kell érteni, hogy ott csatlakozz be a történetbe, amikor már a cselekmény elkezdődött, indíts egy olyan jelenettel, amiben a szereplők csinálnak is valamit (ez lehet az is, hogy végigmennek az utcán). Ennek megfelelően a Crimson Bound prológusa legnagyobb részben jelenetekből áll: Rachelle és a nénikéjének dialógusa is egy jelenet, a férfivel való találkozásait is jelenetekben látjuk.
Ezzel szemben az Uprooted első néhány oldalában nincsenek jelentetek, az első igazi jelenet csak 10 oldallal később jön, amikor a Sárkány megjelenik az ünnepségen, hogy kiválassza a lányt. A könyv nem cselekménnyel indít, hanem hátérrel. Tehát Novik pontosan azt csinálja, amiről sokan azt mondanák, hogy kerülendő, ennek ellenére mégis működik a fejezet.
Ténylegesen a cselekmény az ünnepséggel kezdődik, így a „kezdj akcióval” szabályt követve lehet, páran azt tanácsolnák az írónak, hogy húzza ki az első 10 oldalt, és kezdjen a kiválasztással. Ez viszont hiba lenne. Novik pontosan tudta, hogy a könyv egyik érzelmi csúcspontja, hogy a Sárkány a barátnője helyett mégis a főszereplőt választja, de ebből szinte semmi nem jönne át, ha ezzel kezdené a könyvet, és nem a hátérrel. Mire kiválasztásig eljut, az olvasónak tudnia kell, hogy a két lány nagyon közel áll egymáshoz, hogy körülöttük mindenki azt hiszi, hogy Kasiát viszi majd el, hogy fogalmuk sincs, mi történik a toronyban a lányokkal, de valószínűleg semmi jó, hogy a völgy lakói nem szeretik a Sárkányt és félnek tőle – ez mind olyan háttér, aminek az ismerete nélkül az olvasó egyszerűen csak megvonná a jelenetre vállát. Épp ez a probléma az Örökéj részlettel: hiába kezd tiszta akcióval, nincsen hatása a kontextus ismerete nélkül.

Hodge prológussal kezdett, de a háttér-információt dramatizálta (ahogy a nagy könyvben meg van írva), és ez a stratégia abban a könyvben jól is működött. Novik nem dramatizálta a háttér-információt, hanem elmesélte (amit egyesek szerint nem szabadna), ennek ellenére nála ez mégis működik. Feltehetnénk a kérdést, hogy miért nem próbálta meg Novik is dramatizálni ezeket az információkat. Egyszerűen azért nem, mert akkor nem 10 oldal lenne a felvezetés, hanem minimum kétszer annyi, és azt az olvasó már unta volna.
A korábbi „mutasd, ne mondd” cikkben volt szó róla, hogy a mutatás és a mesélés közt nincs éles határvonal, mesélhetünk úgy, hogy közben mutatunk is. Novik is többször alkalmazza ezt a módszert, amivel képes elérni, hogy érzékletes és vizuális legyen a mesélése. Néhány példa:
– tisztán mond: Kasia gyönyörű volt. – mondás mutatással színezve: „Dús, aranyló búzaszőke fonata a derekáig ért, szeme melegbarna fénnyel csillogott, és a nevetése úgy csilingelt, mint egy dal, amit vele akartál énekelni.”
– mond: Esténként sokat sírtam, ilyenkor anyám próbált megnyugtatni. – mond mutatással: „Anyám bejött hozzám, halkan dúdolva simogatta a hajam, amíg álomba nem sírtam magam, és hagyott egy tál ételt az ágyam mellett, arra az esetre, ha az éhség felriasztana az éjszaka közepén.”
A másik dolog, amit érdemes megjegyezni, hogy ha az elbeszélői hang érdekes, ha egy olyan főszereplő meséli el a történetet, akit kedvelünk, az ő szájából jobban elviseljük a hosszabb mesélős részeket. Ez az E/1 elbeszélés egyik előnye.


Annak ellenére, hogy elég sok szabályt felsoroltam a prológusokkal és az első fejezetekkel kapcsolatban, a célom mégis inkább az volt, hogy bemutassam, a mendemondák ellenére lehet prológussal kezdeni, és nem muszáj akcióval indítani. Ha tudod, mit csinálsz, és jó indokod van rá, akkor lehet álommal, szereplő ébredésével, flash forwarddal, világleírással is kezdeni, nem jelenthetjük ki kategorikusan, hogy ezek minden esetben rossz megoldások. A lényeg, hogy nagyon gondold át, mi kerüljön az első fejezetbe, milyen képet akarsz közvetíteni az olvasó felé, mivel tudod megragadni a figyelmét, mert sok esetben az első pár oldal (vagy akár az első pár mondat) dönti el, hogy az olvasó megveszi-e a könyvet, vagy visszateszi a polcra.


Forrás: - http://jamigold.com/2013/07/a-prologue-will-help-our-story-when/
- http://ingridsundberg.com/2014/09/16/4-types-of-prologues/
- https://warriorwriters.wordpress.com/2012/02/20/the-seven-deadly-sins-of-prologues/
- http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/2011/10/are-you-showing-too-much.html

0 comments:

Megjegyzés küldése