Az ablaküveg stílus

, , 4 comments
„A próza építészet, nem pedig iparművészet, és a barokknak lejárt az ideje.” Legalábbis Hemingway így gondolta, és nagyon sokan egyet is értenének vele. Itt arra célzott, hogy az írónak kerülnie kell a túldíszített, cirkalmas fogalmazást, és egyszerű, mindenki számára érthető mondatokat kell alkotnia (az eredeti szövegben az „interior decoration” jobban kifejezi ezt, mint az iparművészet). Ez a „kevesebb több” elv az irodalom jelentős részét uralja, a szépirodalomtól kezdve a szórakoztató irodalomig (Stephen King is egy tipikus minimalista, elég elolvasni Az írásrólt), de ennek ellenére – még ha sokszor egyedüli üdvös útként is állítják be – ez nem minden jó szövegnél tetten érhető szabályrendszer, hanem egy irányzat, amit Orwell nyomán ablaküveg stílusnak nevezhetünk. A következő tanácsok az írók többségének valóban segítenek, de aki kimondottan ólomüveg prózát művel, az nyilván nem fogja megfogadni az szöveg egyszerűsítésére irányuló javaslatokat. Attól függetlenül a zavaros, öncélúan túldíszített, túlbonyolított fogalmazás egy szövegnek sem tesz jót.
Az ablaküveg stílus képviselői nagyrészt a Strunk and White-féle The Elements of Style előírásait követik, és az nagyjából összefoglalja az ilyen próza jellemzőit: a szerzőnek háttérbe kell húzódnia írás közben, nem szabad, hogy a saját személyisége rányomja a bélyegét a szövegre; írjon természetesen, a saját szavaival, ne pózoljon; írjon tömören; a jelzők határozószavak helyett koncentráljon az igékre és a főnevekre; ne túlozzon és ne legyen dagályos; kerülje a szleng, idegen eredetű szavak és a ritka vagy fellengzős kifejezések használatát; alkalmazza mértékkel a metaforákat és hasonlatokat, mellőzze a képzavart.

Egy másik könyv, amit érdemes itt megemlíteni az William Zinssernek az On Writing Well című ismeretterjesztő irodalommal foglalkozó munkája. Annak ellenére, hogy nem konkrétan a fikciós műfajokkal foglalkozik, nagyon hasznos regényíróknak is, egyébként pedig a jól megírt szöveg jellemzői nagyjából ugyanazok egy ismeretterjesztő regénynél, életrajznál, tudományos esszénél, mint egy regénynél. Zinsser számára az eszményi szöveg elsősorban érthető, letisztult és mentes mindenféle fölösleges alkotóelemtől. Ez azt jelenti, hogy a szerzőnek vissza kell bontania a mondatait a legegyszerűbb elemeire, ki kell húznia belőlük minden szót, ami fölösleges vagy redundáns, a hosszú, bonyolult szavakat pedig rövid, egyszerű szavakra kell lecserélnie. Redundáns jelző például a „magas felhőkarcoló”, „hangos sikoly”, mesterségesen túlbonyolított fogalmazás például a „kísérletet tesz” a „próbál” helyett, „megannyi” a „sok” helyett, „individuum” a „személy” helyett.
Zinsser azt javasolja, hogy szerkesztésnél jelöljünk meg minden olyan szót, ami nem tűnik alapvető fontosságúnak, és nézzük meg, hogy nélküle is ugyanazt jelenti-e a mondat. Ha igen, akkor húzzuk ki őket. Így szerinte a legtöbb szöveg terjedelmét akár a felére is le lehet csökkenteni anélkül, hogy a tartalmát megváltoztatnánk. Elsőre radikálisnak tűnhet a módszer, de az tény, hogy a legtöbben hajlamosak vagyunk fölöslegesen felduzzasztani az írásainkat, ezzel gyengítve azok mondanivalóját. És ezt még súlyosbíthatja a főiskola/egyetem is, ahol a hallgatók megszokják, hogy a szükséges oldalszámot semmibe tartó körmondatokkal, tudományosnak hangzó, de valójában üres frázisokkal töltsék ki. Begyakorolják ezt az értelmesnek tűnő, de végül is tartalmatlan beszédmódot, ami esetleg problémát jelenthet, ha az illető prózaíró szeretne lenni. Másik szerencsétlen szokás, ami az iskolában vagy a hivatásából kifolyólag az emberre ráragadhat, az a ködös fogalmazás, így olyan mondatokat is leírhat, hogy „Péter, ha úgy nézzük, a körülményeket is figyelembe véve, objektíven vizsgálva a kérdést, valótlanságot állított a múltkor.”, ahelyett, hogy „Péter hazudott.”

Hasonló problémákról beszél Orwell is, amikor a Politika és az angol nyelv című tanulmányában azt állítja, hogy a nyelv hanyatlásnak indult, „csúnyává és pontatlanná” vált, ami tetten érhető a többek között a prózaírás területén is. A rosszul megírt, érthetetlen szöveg egyik oka a szándékosan homályos, túlbonyolított fogalmazás, a másik pedig az lehet, hogy maga a sorok írója se tudja pontosan, mit akar mondani. Az ilyen szövegekre Orwell több példát is hoz: “Nem vagyok valójában bizonyos abban, nem igaz-e, ha azt mondjuk, hogy az a Milton, aki valamikor hasonlatosnak látszott egy tizenhetedik századi Shelleyhez, nem vált-e, az évről évre keserűbbé váló tapasztalatok alapján, idegenebbé (sic) annak a jezsuita szektának az alapítójától, amelynek eltűrésére semmivel sem lehetett őt rávenni.” Utóbbi mondat sokban hasonlít az előbbi Pétereshez, legalábbis ebből ugyanúgy ki kellene húzni minimum a szavak felét.
Az érhetetlenség mellett a másik nagy vétség, amit Orwell felhoz, az az elcsépelt metaforák. Például: „A félénkség itt a lélekelüszkösödésére és elsorvadására mutatna. Britannia szíve például talán egészséges és erősen ver, de a brit oroszlán ordítása jelenleg olyan, mint Zuboly ordítása Shakespeare-től a Szentivánéji álom-ban – olyan szelíd, mint egy turbékoló galamb.”
Az előbbi mondat a képzavarok és klisék kavalkádja, melyeknek tulajdonképpen nincs semmi értelme. Erre a nyegle nyelvhasználtra szerinte az jellemző, hogy „a próza egyre kevésbé a jelentésük kedvéért választott szavakból áll, hanem egyre inkább frázisokból, amelyeket úgy illesztenek össze, mint egy előre gyártott tyúkól elemeit.”

A továbbiakban kivonatolva közlöm, hogy Orwell szerint milyen hibák fordulnak elő jellemzően a rosszul megfogalmazott szövegekben:
„– Haldokló metaforák: egy újonnan kitalált metafora segíti a gondolatot, mert vizuális képet idéz fel, míg viszont az olyan metafora, amely technikailag “halott” (vagyis a hétköznapi nyelvhasználat részévé vált), gyakorlatilag visszaváltozik közönséges szóvá, és általában anélkül használható, hogy elveszítené az elevenségét. Ám e között a két osztály között az elkopott metaforák hatalmas szemétdombja tornyosul, amelyek régen elveszítették minden felidéző erejüket, és pusztán azért használják őket, mert megtakarítják az embereknek azt a fáradságot, hogy maguk találjanak ki újakat. Néhány példa: zavarosban halászni; sodródni az árral; napirenden; Achilles-sarok; hattyúdal; melegágy. Sokat ezek közül úgy használnak, hogy nincsenek tisztában az értelmükkel, és gyakran összeegyeztethetetlen metaforákat kutyulnak össze (=képzavar), ami biztos jele annak, hogy az írót nem érdekli az, amit mond. Egyes ma közkeletű metaforáknak teljesen kitekerték az eredeti jelentését, anélkül, hogy akik használják őket, tudatában lennének ennek.  
– Operátorok, avagy verbális művégtagok: ezek megtakarítják a megfelelő igék és főnevek kiválasztásával járó fáradságot, és ugyanakkor olyan fölös szótagokkal tömnek ki minden mondatot, amelyek a szimmetria látszatát kölcsönzik. A vezérmotívum ebben az egyszerű igék kiküszöbölése. Az ige, ahelyett hogy egyetlen szó lenne, úgymint megtörni, megállítani, megrontani, megjavítani, megölni, olyan frázissá válik, amely egy főnévből vagy melléknévből áll, amelyet hozzáragasztanak valami olyan általános célokat szolgáló igéhez, mint a bizonyul, szolgál, képez, játszik, alakít. Ráadásul ahol csak lehetséges, előszeretettel használják a passzív formát az aktív alak helyett, igenevek helyett pedig főnévi szerkezeteket alkalmaznak (pl. vizsgálata révén a megvizsgálva helyett). Az igék hatókörét tovább csökkentik az -izálás és a fosztóképzők révén, banális kijelentéseknek pedig a mélység látszatát kölcsönzik a nem-hez csatolt fosztóképző alkalmazásával (nem valószínűtlen).  
– Nagyképű szóhasználat: egyszerű kijelentések felcicomázására olyan szavakat használnak, mint jelenségkomplexus; elementáris; individuum; objektív; kategorikus; effektív; virtuális; alapvető; elsődleges; előmozdít; képez; előterjeszt; kizsákmányol; hasznosít; eliminál; likvidál; és ezzel a tudományos pártatlanság légkörébe vonják elfogult ítéleteiket. Kultúrát és eleganciát kölcsönöznek az írásnak az olyan szavak és kifejezések, mint az ancien régime; deus ex machina; mutatis mutandis; status quo; Gleichschaltung; Weltanschauung, vagy a más nyelvekből átvett kifejezések, mint a transzferál, extrakurrikuláris, szuperszenzibilis stb. Az eredmény általában az, hogy fokozódik a lomposság és a homályosság.  
– Jelentés nélküli szavak: bizonyosfajta írásokban, különösen a képzőművészeti és irodalmi kritikákban, teljesen megszokott jelenség, hogy hosszú bekezdésekre bukkanunk, amelyek a világon semmit nem jelentenek. Az olyan szavaknak, mint romantikus; plasztikus; értékek; holt; szentimentális; természetes; vitalitás, ahogyan a képzőművészeti kritikákban használják őket, szigorúan véve semmiféle jelentésük nincs, abban az értelemben, hogy nemcsak hogy nem mutatnak semmiféle felfedezhető tárgyra, hanem ezt az olvasó nem is várja el tőlük. Más szavakat változó jelentéssel használnak, a legtöbb esetben többé-kevésbé tisztességtelenül.  
A modern prózai irányzatok teljes egészükben távolodnak a konkrétságtól. Mint megpróbáltam kimutatni, a modern írás legrosszabb formájában nem abból áll, hogy a jelentésük kedvéért választják ki a szavakat, és képeket találnak ki, hogy világosabbá tegyék a jelentésüket, hanem abból, hogy hosszú szófüzéreket csirizelnek össze, amelyeket valaki más már rendbe rakott, ennek eredményét pedig merő szemfényvesztéssel teszik közölhetővé. Ennek a fajta írásnak az a vonzóereje, hogy könnyű. Könnyebb – és ha az ember rászokott, sokkal gyorsabb azt mondani, hogy „Véleményem szerint nem igazolható az a feltételezés, hogy…”, mint azt mondani, hogy „én úgy gondolom”. Ha az ember előre gyártott frázisokat használ, nemcsak hogy nem kell keresnie a szavakat, de nem kell törődnie a mondatok ritmusával sem, mivel ezek a frázisok általában úgy vannak elrendezve, hogy többé-kevésbé jól hangozzanak. Ha az ember áporodott metaforákat, hasonlatokat és idiómákat használ, sok szellemi erőfeszítést megspórol magának, de ennek az az ára, hogy mondanivalója homályossá válik, mégpedig nemcsak az olvasó, hanem saját maga előtt is. Ez a jelentősége az összekutyult metaforáknak. A metaforának egyetlen célja: valaminek a vizuális felidézése. Amikor ezek a képek összeütköznek – mint az olyan kijelentésekben, hogy „a szöges csizma az olvasztótégelybe került” –, akkor biztosra lehet venni, hogy az író nem látja lelki szemeivel maga előtt azokat a tárgyakat, amelyeket megnevez – más szavakkal: valójában nem gondolkodik.
Egy aggályos író minden egyes mondatnál, amit leír, legalább négy kérdést tesz föl magának: Mit próbálok mondani? Milyen szavakkal lehet ezt kifejezni? Milyen kép vagy idióma fogja ezt világosabbá tenni? Elég friss ez a kép ahhoz, hogy hatása legyen? És valószínűleg feltesz magának még két további kérdést is: Ki tudnám ezt rövidebben is fejezni? Nem mondtam valamit, ami csúnya, de elkerülhető?”

Orwell példáinak párjai gyakrabban lelhetőek fel tudományos írásokban és újságcikkekben, mint kreatív szövegekben, de ez nem azt jelenti, hogy ezek a problémák nem fordulnak elő ugyanúgy az irodalomban is. A képzavarok, klisék, a rosszul megválasztott ige és főnév, az idegen eredetű vagy nagyképű szóhasználat és a homályos szavak problémát jelenthetnek prózaírásban is.

Orwell a következő szabályokat állította fel az írással kapcsolatban:
1. Soha ne használj olyan metaforát, hasonlatot vagy más szófordulatot, amellyel nyomtatásban találkozni szoktál. 
2. Soha ne használj hosszú szót, ha egy rövid is megteszi. 
3. Ha egy szót ki lehet húzni, akkor mindig húzd ki. 
4. Soha ne használj szenvedő alakot, ha a cselekvőt is használhatod. 
5. Soha ne használj idegen kifejezést, tudományos műszót vagy zsargonszót, ha találsz rá hétköznapi magyar megfelelőt. 
6. Inkább szegd meg bármelyiket ezek közül a szabályok közül, mintsem hogy valami kifejezetten barbár dolgot mondjál.


Ebből is látszik, hogy az ablaküveg stílus kedvelői szeretik a szabályokat, mintha mindegyiküknek lenne egy külön listája, hogy mit nem szabad csinálnia. Ezzel szemben az ólomüveg stílusnál nem nagyon lehet meghatározni szabályokat, legfeljebb ötleteket lehet adni, vagy ellesni más íróktól egy-egy fogást. Az ilyen magabiztosan megfogalmazott szabályzatoknak az ember hajlamos automatikusan hinni is, ennek megfelelően pedig úgy gondolhatja, hogy csakis az a jó próza, ami ezeknek a kritériumoknak tökéletesen megfelel, amiből akár azt a következtetést is levonhatná, hogy az ólomüveg szövegek nem jók.
Ha az ólomüveg stílusnál megemlítettem, hogy megvan az a veszélye, hogy dagályossá válik, akkor itt is el kell mondanom, hogy bizony az ablaküveg stílusnak is megvannak a maga hátulütői. Egyrészt ezt az egyszerű, lecsupaszított stílust is nehéz jól csinálni, előfordulhat, hogy a hatás nem tömör és ütős lesz, hanem szimplán szegényes és spártai. A másik hátránya (ahogy az a nevében is benne van), hogy láthatatlan. Kevésbé valószínű, hogy a könyvünkhöz záporoznak majd az olyan értékelések és kommentek, hogy milyen lenyűgöző, varázslatos a stílusunk. Egyesek számára azok az igazán kiemelkedő írók, akik inkább a kicsit díszesebb, ólomüveg prózát művelik, és az igazán jó ablaküveg prózánál kevésbé méltatják, vagy veszik észre az írás minőségét.
Ami viszont nagy előnye az ablaküveg prózának – azon túl, hogy azt biztos nem találják az olvasók túlzónak –, hogy mellette jobban érvényesülhet a történet. Azt mondtam, hogy kimondottan cselekménycentrikus műfajoknál, mint például kalandregények vagy a thriller, nem biztos, hogy jó ötlet szélsőségesen ólomüveg stílust alkalmazni, mert lelassíthatja a történetet, de az ablaküveg stílusnál nincs ilyen megkötés. Nem nagyon tudok elképzelni olyan zsánert, ahol az ilyen próza ne működne, de általánosságban itt is ugyanazt lehet elmondani: ha te írásodban azt szeretnéd, hogy a fókusz inkább a történeten legyen, és kevésbé a leírásokon, képeken, hangulaton, akkor hajolj inkább az ablaküveg stílus felé.

Zárásként: akkor most hogyan is kellene írnom?

Nem csodálkozom, ha a kezdő író mindezek után belezavarodik, hogy akkor mégis neki milyen stílusban kellene írnia. Nem mindenki tudja már az írói pályafutása legelején egyértelműen elhelyezni magát az egyszerűbb vagy a barokkosabb írók csoportjába, de még ha esetleg el is tudja, idővel ez is megváltozhat. Viszont így megreked két látszólag teljesen ellentétes álláspont között, hisz például az ólomüveg szerzők szerint lehet ritkább, kevésbé ismert szavakat használni, az ablaküveg szerzők pedig azt javasolják, hogy maradjunk meg a hétköznapi szavaknál; az egyikük azt mondja, hogy mértékkel használjuk az alakzatokat, a másik azt, hogy nyugodtan kísérletezzünk velük. Sajnos nincsen egyetlen jó válasz, mindkét út jó szövegeket eredményezhet, és egyéni ízlés meg érzék kérdése, hogy valaki melyikben bizonyul tehetségesebbnek.
Viszont, ami minden jó szövegre jellemző, az a pontosság és az érthetőség. Ez az, ami a jó ablaküveg és ólomüveg prózában közös, és ez az, amiben az ólomüveg és a lila, dagályos stílus különbözik. Erről írtam már a korábbi lila költőieskedésről szóló cikkemben, de azóta találtam egy posztot, ami az egész kérdést zseniális egyszerűséggel dönti el.
Ha azt mondom, hogy pohár, akkor száz ember, száz különböző pohárra gondolhat: műanyagpohárra, borospohárra, sörös kupára stb. De ha azt mondom, hogy egy „ezüst serleg”, azzal már valami konkrétabbat írtam le, ha azt mondom, hogy „egy ezüst serleg, aminek a talpán ónix és ametiszt díszítés van, a pereme alatt pedig aprólékos vésés, amibe vöröses por ül meg”, azzal már elég konkrétan leírtam a tárgyat, megjelenítettem róla egy képet, ami alapján már mindenki maga elé tudja képzelni. Ha azt mondom, hogy „a pohár mélyében szomorú levek csörgedeztek, meggyötört lábai pedig megbillentek a sötétség előtt”, azzal nem mondtam a pohárról tulajdonképpen semmit, mert az egész leírásnak semmi értelme.
A lila prózánál már emlegetett idézetnél – „Arcomról mintha piros rózsaszirmok hullanának, testem körül potyognak alá, betakarnak, vékony réteget húznak rám, ami mintha bátorsághiányt okozna.” – nem tudni mi történik a mondatban, nem lehet értelmezni. Ezzel szemben az ólomüveg szövegeknél – „És hajtottunk a terjeszkedő hajnal felé, mely most már az ég felét a rózsa és a tigrisliliom télies csokrának pirosával és narancsszínével festette be...” – értjük, mire gondol a szerző, lefest egy tájat, amit az olvasó maga elé tud képzelni.
Tehát minden mondat esetében (amit Orwell is javasolt) fel kell tenni a kérdést, hogy ezzel most világosabbá, pontosabbá tettem, amit ki akarok fejezni, vagy nem. Ez egyszerűen a pontos, átgondolt szóhasználat és világos gondolkodás kérdése, és semmi köze ahhoz, hogy valaki hétköznapi szavakat használ vagy ritkábbakat, sok alakzatot vagy keveset, hogy valaki barokkos vagy egyszerű prózát ír-e.


Kapcsolódó cikkek: - Az ólomüveg stílus


Forrás: - George Owwell: Politika és az angol nyelv
- William Zinsser: On Writing Well


4 megjegyzés:

  1. > – Nagyképű szóhasználat: egyszerű kijelentések felcicomázására olyan szavakat használnak, mint jelenségkomplexus; elementáris; individuum; objektív; kategorikus; effektív; virtuális; alapvető; elsődleges; előmozdít; képez; előterjeszt; kizsákmányol; hasznosít; eliminál; likvidál; és ezzel a tudományos pártatlanság légkörébe vonják elfogult ítéleteiket. Kultúrát és eleganciát kölcsönöznek az írásnak az olyan szavak és kifejezések, mint az ancien régime; deus ex machina; mutatis mutandis; status quo; Gleichschaltung; Weltanschauung, vagy a más nyelvekből átvett kifejezések, mint a transzferál, extrakurrikuláris, szuperszenzibilis stb. Az eredmény általában az, hogy fokozódik a lomposság és a homályosság.

    a többséggel egyetértek, de ennél a pontnál érdemes fgyelembe venni, hogy az intellektuális meg szakszavak használata más, kevésbé emelkedett közegben nem feltétlenül ennek a jele, hanem pl. lehet, hogy az illetőnek egyszerűen az adott szakterület vagy intellektuális regiszter az „anyanyelve”, ami pl. a legtöbb autistára jellemző (akár bölcsész, akár technikai az érdeklődése).

    szal hogy ezt a kritériumot igy ezzel a megfogalmazással egy picit neurorasszizmusgyanúsnak érzem, mert azt, hogy mit érez az ember arrogánsnak, az nagyon, nagyon szubjektív, és abszolút tévedhető.

    szal hogy ezt a közönség által is érthetőségre való törekedést lehetne egy kicsit pozitívabban is megfogalmazni, anélkül, hogy minősítenénk azt, akinek a szakmai/hiperintellektuális beszéd az anyanyelve, mondjuk úgy, hogy „próbáld meg figyelembe venni annak a közönségnek a nyelvhasználatát meg fogalomrendszerét, aki a szöveg olvasója lesz, és ha más területről hozol át dolgokat, akkor nyújts nekik fogódzót (akár egy közbevetés, wiki-link, lábjegyzet akármi formájában), vagy ha nem fontos, akkor ne írd bele.”

    VálaszTörlés
  2. > a legtöbb autistára jellemző
    a legtöbb középosztálybeli autistára, ez kimaradt

    VálaszTörlés
  3. (ja és látom, hogy idézet, nem azért (ez a fenti hozzászólásból nem biztos, hogy világos volt), csak attól még ezeket az apróságokat kiszúrom, és esetleg érdekes szempont lehet hozzá másnak [mondjuk aki amúgy így írna])

    VálaszTörlés
  4. Igen, az egész szürke rész a Politika és az angol nyelvből van, csak kicsit rövidítve.
    Egyébként jogos az észrevétel, nyilvánvalóan egy szakszövegben vagy egy szakértői közegben például az, hogy "Weltanschauung" egy teljesen világos kifejezés. De itt nem is arról ír Orwell, hogy tudományos szövegekben ne használjunk idegen vagy idegen eredetű kifejezéseket, hanem például az újságírók, amikor a nagyközönségnek írnak, ne használjanak flancos szavakat, amiket az olvasók jórészt meg sem értenek, csak hogy intelligensebbnek tűnjenek. Ott van a probléma, ha valaki nagy szavakkal próbálja elkendőzni vagy helyettesíteni a lényeget.
    Másrészt meg ez mégis egy fikciós műfajokkal foglalkozó blog, tehát ebben a kontextusban kell értelmezni a posztot. Ha pedig az irodalmat nézzük, akkor szintén jogos a kérdés, hogy egy regényben miért ne lehetne a "Weltanschauung"-ot használni. Amire azt mondanám, hogy aki nagyon el van köteleződve az egyszerűbb prózának, az azt fogja mondani, hogy ne használjuk, szerintem, ha illik a szövegbe, olyan jellegű a stílusa, akkor nyugodtan lehet használni, ahogy sok barokkosabb szerző is teszi.
    Az meg egyértelmű, ha egy regény témája valamilyen tudományághoz kötődik, a főszereplője szakértő, akkor szükségszerűen lesznek benne szakszavak.

    VálaszTörlés