Gonoszok és antagonisták 1. Hogyan alkossunk érdekes ellenfelet a hős számára

, , No Comments
Sok esetben a történet központi konfliktusát a főhős és az antagonista közti ellentét hordozza, így ha két oldal között egyenlőtlenség áll fenn, ha az egyik hiteltelen vagy klisés, az a történet egészére kihat. A halovány gonosz éppúgy tönkreteheti a művedet, mint a rosszul kidolgozott főhős, ezért érdemes épp annyi energiát fordítani rá, mint a főszereplőre.

Az unalmas, papírmasé gonosz egyik jellemzője, hogy csak azért szerepel a történetben, hogy a konfliktust szolgáltassa, és ebben az ábrázolása ki is merül. Amikor azt mondjuk egy karakterre, hogy ő az antagonista, akkor igazából arra a funkcióra utalunk, amelyet ő az események során betölt. Ezzel nincs is probléma, a bajok ott kezdődnek, mikor az író szembehelyez a főhősével egy ellenfelet, és a későbbiekben elfelejti azt kidolgozni, mert csak a funkciót látja benne, hogy ő az, aki a a konfliktust szolgáltatja, ő az, aki a főhőssel harcban áll, de közben nem ruházza fel önálló személyiséggel.
Ennek egyik tünete az lesz, hogy az antagonistának nem lesz valódi motivációja. Jó esetben a gonosznak megvannak a maga határozott céljai – például, hogy a titkos laboratóriumában zombivírust fejlesszen ki, amit aztán rászabadíthat a világra –, viszont arra nem kapunk magyarázatot, mégis mi oka van erre, mit akar ezzel elérni.
Ez a probléma sokszor azért áll fenn, mert az író az eseményeket csak és kizárólag a főhős szempontjából értelmezi. A főhősnek van személyisége, van életcélja, vágyai, hobbija, kedvenc étele, családja, egy tág kapcsolati rendszere... Ezzel szemben a gonosz csupán az a szereplő, aki rá akarja szabadítani a zombivírust a világra. És ez nem csak a gonoszra jellemző, hanem sokszor a főhős (potenciális) szerelmére is: csak azért van a történetben, hogy a főhősnek támogatást nyújtson, vagy a világ megmentése után jutalomként a lába elé vesse magát.

Ha minden szereplőnket csak aszerint értelmezünk, hogy milyen funkciót töltenek be az eseményekben vagy a hős életében, akkor az olyan, mintha mi úgy járkálnánk a világban, hogy meg vagyunk győződve, a postás vagy a pénztáros egyetlen célja az életben, hogy kikézbesítse a leveleinket, vagy kiszámolja, mennyit kell fizetnünk a kasszánál. Ezt a hibát ne kövessük el a szereplőinkkel se, feltételezzük, hogy nekik is vannak céljaik, vágyaik, kapcsolataik, dolgok, amiket szeretnek, vagy amiket nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden egyes mellékszereplőnek több oldalnyi karakterábrázolást kell biztosítanunk, de egy-két jellemvonással legalább utaljunk rá, hogy bár a főhős kalandjában ő úgy van jelen mint ellenfél, segítőtárs, mentor stb., azért attól még ő rendelkezik egy személyiséggel, ami túlmutat a szerepén. Ennek egyik módszere, hogy emlékeztetjük magunkat arra, hogy mindenki a saját történetének főhőse.

Ezt az utóbbi tanácsot az antagonistával kapcsolatban úgy kamatoztathatjuk, ha az ő karakterábrázolásnál úgy fogjuk fel a történetet, mint aminek a hőse ő, és nem a főszereplőnk. Ha nem akarunk a főgonoszunkból őrült pszichopatát vagy „gonosz vagyok, mert csak” karaktert csinálni (bár az őrült pszichopata is működhet), akkor állítsunk fel egyfajta logikát ahhoz, hogy mit miért tesz.
Például a Kingsmen című filmben a főgonosz kidolgoz egy SIM kártyát, amivel képes egy olyan jelet sugározni, ami az emberekből kontrolálhatatlan erőszakot vált ki. Nem is ez az érdekes, hanem hogy miért teszi ezt. Ő meg van győződve róla, hogy a Föld elkerülhetetlenül a vég felé halad, aminek a tünete a globális felmelegedés. És mivel a globális felmelegedést az emberek okozzák, hogy megmentsük a Földet, az egyetlen megoldás, ha megtisztítjuk az emberektől. A terve lényegében az, hogy a kiválasztott keveseket (politikusok, tudósok, befolyásos személyek) biztonságba helyezi, a többieket meg legyilkoltatja egymással. Az ő fejében tehát két opció van: vagy az egész emberiség elpusztul, vagy ő leszámol a nagy részével, hogy egy részét megmentse. Azért emögött felfedezhetünk logikát (talán még némi jó szándékot is). Ezzel a helyzettel szembekerülve nagy eséllyel mi is inkább úgy döntenénk, nem hagyjuk az egész emberiséget elpusztulni.
Brandon Sanderson (fantasy író) azt mondta, kötelességének érzi, ha ellentétes nézőpontokat szerepeltet egy könyvében, hogy mindegyik mellé a lehető legjobb érveket sorakoztassa fel, még akkor is, ha némelyikkel maga nem is ért egyet. Ne legyen a gonoszod mániákus idióta, adj neki logikus, hatásos érvelést, még akkor is, ha téved.

A másik fontos dolog, amit még érdemes megfogadni, hogy az antagonista legalább olyan erős legyen (hacsak nem erősebb), mint a főhős. Egy gyengébb gonosz, aki alacsonyabb hatalmi pozícióban van, rögtön megöli a konfliktus. Ezen kívül pedig az antagonistának olyan célja legyen, amit reálisan el is tud érni. Ha az ellenfélnek az a terve, hogy felolvassza az Antarktisz jegét, ezzel megemelve a tengerszintet, akkor ne játékbolti eladó legyen, hanem mondjuk egy hatalmas fegyvergyár feje.
Szintén fontos, hogy a főhős ellenfele ne legyen ostoba (legalábbis ne ostobább, mint a főhős), például az elvileg zseniális gonosz ne építsen egy elméletben szuperelpusztíthatatlan bunkert, aminek aztán őrizetlenül hagyja a szellőzőjáratát. Ez még mindig elég népszerű klisé, de mikor végre nagy nehezen elkapja a főhőst, akkor ne kezdjen bele órákig tartó monológba, miközben a hős elnyiszálja a kötelet/megszerzi a fegyvert/megérkezik a felmentő sereg. Egyéb elkerülendő klisék itt. 

A jó gonosz általában nem csak úgy szórakozásból akarja felrobbantani az atomreaktort vagy kifejleszteni a halálos vírust, hanem van vele konkrét célja, ami mögött ott van egyfajta logikus következtetés, illetve megértjük, hogy az a szereplő miért gondolja azt, hogy ez a legjobb megoldás a problémájára. Az antagonista nem feltétlenül az, aki rosszat akar tenni, hanem akinek rosszak előfeltevései, helytelen döntéseket hoz, de ez nem azt jelenti, hogy az ő szempontjából ezek a döntések véletlenszerűek vagy észszerűtlenek.
Más típusú gonoszoknak nincsenek ilyen „altruisztikus” céljai az emberek legyilkolásával, mint hogy megmentse az emberiséget, hanem például bosszúból cselekszik. Számára ez is lehet egy logikus döntés, bemutathatunk egy olyan szereplőt, akivel annyi szörnyűség történt élete során, hogy nem csodálkozunk rajta, hogy végül rossz útra tért. Ilyenkor azáltal, hogy bemutatjuk milyen traumákat kellett a karakternek átvészelnie, vagy milyen negatív hatások érték gyerekkorában, sajnálatot ébresztünk iránta a befogadóban. Mindezek mellett az olvasó ugyanúgy helytelenítheti a gonosz cselekedeteit, esetleg gyűlölheti is, de így egy érdekes, kerek karaktert kapunk, akinek megértjük a gondolkodását, és nem egy karikatúragonoszt.

Egy másik érdekes példa Loki, aki az egyik legnépszerűbb filmgonosz volt az elmúlt években. Egyik oka ennek az (és most konkrétan a Thor filmről beszélek), hogy Lokival a nézők együtt tudtak érezni, a problémája olyan (azt szeretné, hogy a nevelőapja büszke legyen rá), amit sokan átéreztek, még ha azzal nem is értettek egyet, ahogy megpróbálta megoldani. Zack Stentz, a Thor egyik forgatókönyvírója arról beszélt egy videóban, hogy Loki karakterének valójában az a célja, hogy megmentse a birodalmat a forrófejű és szerinte alkalmatlan bátyjától. Tehát az ő szemszögéből ő volt a történet hőse. Meg volt győződve róla, hogy ő jobban megérdemli az uralkodást, és a birodalom szempontjából is ő lenne a jobb döntés. És az alapján, ahogy Thort a film elején megismerjük, még igazat is adhatunk neki.

Mindennek egy még kiélezettebb változatát találjuk meg Hayao Miyazaki történeteiben, amelyekben antagonistát igen, de igazán gonosz karaktert általában nem találunk. Remek példa A vadon hercegnője című animáció, melyben nem a „jó” és a „rossz” párharcát látjuk, hanem két elvét, amelyek ugyanannyira védhetőek. Az egyik oldalon a „vadak hercegnője” megpróbálja megvédeni az erdőt, és mivel vele találkozunk először (és a cím is rá utal), feltételezzük, hogy ő képviseli majd a pozitív oldalt. A másik oldalon ott van Eboshi úrnő, akit elsőre a gonoszok közé sorolnánk, hisz ő az, aki pusztítja az erdőt azért, hogy fegyvereket gyárthasson, de később kiderül róla, hogy városába befogadta a társadalom kirekesztettjeit, és munkát biztosít a számukra. Láthatjuk, hogy itt nem a nemes cél és a gonosz cél áll egymással szemben, a két szereplő közül egyik sem önös érdekből cselekszik. A különbség köztük abban áll, hogy San (a hercegnő) az erdő iránt érez felelősséget, Eboshi pedig a városa iránt. Különböző az értékrendjük, de egyik sem alsóbbrendűbb a másiknál, sőt, a film célja ennek a két szempontnak a kibékítése.

Általában a főhős és antagonista ellentéte két filozófia vagy elvrendszer vagy erkölcsi kód konfliktusából ered. A két karakter ezt a két különböző elvet testesíti meg a történet során, érveket és ellenérveket hoznak fel egyik vagy másik mellett, míg végül eljutnak egy konklúzióig, ami lehet a két gondolkodásmód kibékítése, de lehet az egyik, a jó (ha az ellentét alapvetően morális), vagy ritkábban a rossz győzelme is. Ezért a főhős és az antagonista figurája is gyakran éles ellentétben áll egymással, például ha a főhős egy szegény földműves, aki a családjáért és a közösségért dolgozik, akkor a gonosz egy gazdag cégtulajdonos, aki csak magával törődik; ha a főhős egy ártatlan, naiv kislány, az antagonista egy cinikus, megkeseredett öregember.
Egyik másik megközelítés, ami jól működhet, ha különbségek mellett adsz néhány kapcsolódási pontot a hős és a gonosz szereplőnek, néhány személyiségjegyet vagy jellemzőt, amiben hasonlítanak. Gyakran előfordul, hogy a hős és a gonosz testvérek, gyerekkori barátok, esetleg együtt nőttek fel, ugyanaz a szakmájuk, hasonló nehézségekkel kellett szembenézniük stb.
Például a Harry Potter könyvek esetében a történet során többször is hivatkoznak Voldemort és Harry hasonlóságára: mindketten árvák, mindkettőjüknek nehéz gyermekkora volt, félvérűek, párszaszájúak stb. Maguk is tudatában vannak a hasonlóságuknak, és például Harryt ez a hasonlóság kifejezetten nyugtalanítja. És ami ezzel kapcsolatban még érdekesebb, hogy az utolsó kötetben megtudjuk, hogy Harry maga a kulcs Voldemort elpusztításához, hisz ő az egyik horkrux, vagyis ellensége lelkének egy darabja a testében van (ami magyarázza a kettejük közötti köteléket). Amit mindezzel az írónő megalapoz, hogy ők annyira közel állnak egymáshoz, a kettő szinte ugyanaz a személy. A különbség a választásaikban van, vagyis Harry esetében végig fennáll annak a lehetősége, hogy maga is Voldemorttá váljon. Ezért is kell utolsó lépésként demonstrálnia azt, hogy Voldemorttal szemben, aki csak a saját túlélésével törődik, Harry képes önként feláldoznia magát másokért. Itt egyesül a főhős külső utazása a belsővel, és itt a hősnek szó szerint ki kell űznie magából a negatív hatást, meg kell szakítania a köteléket a negatív oldallal, hogy győzedelmeskedhessen fölötte.

Jung a személyiség alsóbbrendű részét az én árnyékaként nevezte el, amely szemben áll a personával, azzal a szerepszemélyiséggel, amit az egyén a külvilág felé mutat. Az árnyék mindazokat a belső törekvéseket, igényeket, lelki funkciókat sűríti magába, amelyek a tudatos én számára nem elfogadhatóak, ezért ezeket gyakran leplezi, elfojtja, tagadja, de amely ennek ellenére időnként mégis a felszínre tör. Az árnyék nem feltétlenül negatív, de például egy alapvetően erkölcsös embernél az árnyék olyan negatív, immorális tendenciákra utal, amit ő a magáról alkotott (pozitív) képpel összeegyeztethetetlennek tart.
Az "árnyék antagonista" a főhős személyiségének elnyomott, leplezett részének kivetülése, más szóval az antagonista azt mutatja be, hogy mivé válhatott volna, vagy válhat a hős, ha a rossz utat választja.
Valójában az ily módon felfogott antagonistával való összecsapás rákényszeríti a főhőst arra, hogy konfrontálódjon az árnyékával (saját sötét oldalával), ami végül is nem az árnyékkal való leszámolást jelenti, hanem létének elismerését, és annak biztosítását, hogy ne az uralkodjon a személyisége fölött.

Amint láttuk, Harry árnyéka Voldemort, ezzel együtt pedig Voldemort Piton árnyéka is (kettejükben is hasonlóan sok közös van), valamint Voldemort tekinthető Dumbledore árnyékának is. Tudjuk, hogy Dumbledore ifjúkori törekvései és céljai kísértetiesen emlékeztetnek Voldemortéira. Az igazgató is tudja magáról, hogy adott esetben tőle sem állna távol Voldemort felfogása, így tudatosan elutasít minden olyan pozíciót, ami nagyobb hatalomhoz juttatná. Voldemort a sorozatban így szinte egy absztrakt, szimbolikus figura – azt a sötétséget testesíti meg, mely valamilyen mértékben a legtöbb szereplőben jelen van.
Az árnyék-karakterre példának lehet hozni még A Gyűrűk Urából Frodót és Gollamot, valamint Gandalfot és Szarumánt, a Csillagok háborújából Luke-ot és Darth Vadert, A sötét lovagból Batmant és Jokert, Sherlock Holmest és Moriartyt. A Harcosok klubja és a Fekete hattyú című filmekben pedig azt látjuk, mi történik, ha az elnyomott árnyék pszichológiai zavarokat okoz, és az egyén számára megtestesül, önálló életre kel.
A gonoszban olykor megtalálható ugyanaz a domináns személyiségjegy, mint a hősben, csak egy eltorzultabb formában. Például ha a hős vezetőszellemű, a gonosz hatalommániás; ha a hős ambiciózus, akkor gonosz mindenkin átgázol, csak hogy megszerezze, amit akar; ha a hős bátor, akkor a gonosz vakmerő és felelőtlen. Ezért az antagonista egyfajta figyelmeztetés hős számára, hogy hova vezethet, ha hagyja, hogy személyiségének negatív oldala felülkerekedjen rajta.


A cikk második része



Forrás: - John Truby: The Anatomy of Story 
- Jessica Morell: Bullies Bastards and Bitches. How to Write the Bad Guys of Fiction


0 comments:

Megjegyzés küldése