Kae Westa interjú

Az írók a legtöbbet nem tankönyvekből tanulhatnak, hanem egymástól. Ezért is örültem, amikor Kae
Westa beleegyezett ebbe az interjúba, és engedte magát kifaggatni arról, hogyan történik a varázslat, miként alkot szavakból új világokat. A szerzőről azt érdemes tudni, hogy első regénye, A démon és a papnő Az év elsőkönyves debütálása lett a tavalyi Magyar Könyvek Viadalán. Második fantasy regénye, a Karvalyszárnyon, amely egy otthonátvesztett, megárvult grófkisasszony és egy megátalkodott zsoldoscsapat kalandos útját meséli el keresztül a háború szélére sodródott birodalmon, pedig a napokban jelenik meg a könyvesboltokban.

Mi a legjobb tanács, amit az írással kapcsolatban hallottál?

Az, hogy a munka nem ér véget, amikor az ember kiteszi a pontot az utolsó mondat végén, és hogy az újraírás nem a szóismétlések javítgatásából meg néhány plusz jelző beiktatásából áll. Pedig eleinte szentségtörésnek éreztem, hogy kitöröljek egy mondatot, ha már begépeltem, és puszta szavak cseréjére is piszok nehezen szántam rá magam. Keményen meg kellett tanulnom, hogy az újraírás komplett jelenetek áthelyezésével, törlésével, szereplők kiírásával, viszonyrendszerek és olykor konfliktusok megváltoztatásával járó, akár hónapokig tartó munka. Viszont onnantól, hogy rákaptam az ízére, nagyon megszerettem, és szinte már jobban is élvezem, mint magának a legelső, nyers kéziratnak a megírását.

A másik, ami egyszerűnek hangzik, de olyan könnyen kikopik a mindennapokból: hogy olvassak, sokat és változatosan, a komfortzónámon kívül is.

Mi a legrosszabb tanács, amit az írással kapcsolatban hallottál?

Kifejezetten rossz tanácsra nem emlékszem, de nagyon zavar az a káros szemlélet, hogy az írástechnika gúzsba köti az embert, és szűkös keretek közé kényszeríti. Számomra egy aha-élményekkel teli felfedezőút volt például Ansen Dibell: Plot című írástechnikai könyvének az olvasása, és a mai napig hiszem, hogy megmentette egy nagybeteg kéziratomat. Azt javasolni valakinek, hogy élből vesse el a „korlátokat”, a legrosszabb tanács, amit el tudok képzelni.

Szerinted az írást lehet tanítani?

Abszolút, sőt kell is, de nem mindegy, hogy mikor, illetve milyen tálalásban. Úgy gondolom, meg kell érni a nemcsak a kritika, hanem az irányelvek befogadására is. Persze, az ember magától is rengeteg mindenre rájöhet, ha elég sokáig foglalkozik kreatív írással, és nyitott szemmel olvas másokat, viszont ezt az időt oktatással drasztikusan le lehet rövidíteni.

Abba is érdekes belegondolni, hogy a képzőművészetet, iparművészetet, zeneművészetet mind-mind erre szakosodott felsőoktatási intézményekben tanítják. Egy szobrásznak, zeneszerzőnek, festőművésznek evidens, hogy vannak szakmai fogások, amiket el kell sajátítani. Angol nyelvterületeken az írásról is ugyanezt gondolják, és remélem, hogy egy nap nálunk is alapvető lesz ez a hozzáállás.

Régebben te is részt vettél különböző írókurzusokon. Mesélj egy kicsit arról, hogy ezzel kapcsolatban mik a tapasztalataid! Kinek ajánlanád ezeket a kurzusokat?

Szemléletformáló hatásuk volt. Az elvnek is, hogy „jé, ez tanulható”, meg a konkrét tananyagnak is. Kiemelném fontosságban az első részletes szerkesztői visszajelzést, ami roppant érzékletesen világította meg, milyen borzalmakra vetemedtem túlírásra hajlamos szerzőként. Itt ébredt fel bennem az igény, hogy a magam szakállára is olvassak írástechnikai segédanyagokat, a leírás kurzus alapos cikkeit, embert próbáló feladatait és a megoldásuk utáni elégedettséget pedig mindennél jobban élveztem. Úgy gondolom, kreatív írás kurzus(ok)ra mindenkinek járnia kellene, aki egy kicsit is komolyan gondolja az írást, lehetőleg még azelőtt, hogy publikálni kezdene – és jó lenne egy szélesebb paletta is, ahol a többkötetes szerzők is hasznos továbbképzésekre bukkanhatnak.

Kik az írói példaképeid, akikért nem csupán olvasóként rajongsz, hanem akikre kezdőként azt mondtad, „én is így akarok írni”?

Ma már azt hiszem, nem divat felnézni rá, de számomra mindig is Tolkien marad ez a bizonyos példakép. A másik, akit megemlítenék, hazai szerző, nevesül J. Goldenlane.

Ahány író, annyiféle munkamódszer. Valakinek megszületik a fejében az ötlet, és máris beleveti magát az írásba. Valaki neki sem áll az írásnak, amíg nincs kész a cselekményvázlattal. Te milyen módszerrel dolgozol? Röviden vezess át a folyamaton, hogyan lesz az ötletből befejezett kézirat?

Az ötlet felvillanása olyan, mintha meglátnék a távolban egy dzsungelt, és elkezdene viszketni a kezem annak a bozótvágó késnek a nyelén, amit ilyen esetekre hordok magamnál. Közelebb megyek, megpróbálom szemügyre venni, hol is vagyok, és mi rejtőzhet az adott dzsungel mélyén – jegyzeteket készítek a világhoz, karakterekhez, ötletekkel játszom, settingeket próbálok ki, aztán amikor úgy érzem, megtaláltam a pontot, ahonnan érdemes elindulni, nekiugrom a bozótnak a késemmel, és elkezdem átvágni magam rajta. Előfordul, hogy valami egész másra bukkanok, mint amit eredetileg képzeltem, olyan is történt már, hogy az ígéretes dzsumbuj mögött végül nem volt semmi, vagy hogy tévútra indultam, és le kellett térnem egy másik ösvényre. Ha végül eljutok valahová – a kézirat végére –, akkor kifújom magam, és visszamegyek az út elejére, hogy rendet tegyek a nagyjából letakarított útvonalamon: ez az újraírás fázisa. Akkor vagyok elégedett, ha ennek a végére egyetlen fölösleges ág sem lóg ki, és egy kellemes, látványos sétálóút lesz az ösvényből, amit ebben a bizonyos dzsungelben hasítottam ki magamnak, de nem veszíti el az eredeti szellemiségét sem, ami a távolból először megfogott benne.

A legtöbb szerzőknek vannak az írással kapcsolatban „szeretem” és „nem szeretem” részei. Például valaki utál átírni, valaki imád. Valaki szívesen végez kutatómunkát, más kevésbé. Mi az, amit szeretsz csinálni, és mi az, ami elől legszívesebben elmenekülnél? Mivel veszed rá magad, hogy azt is elvégezd, amihez nincs nagyon kedved?

Piszok nehezen adok atmoszférát egy helyszínnek. Leírni nagyon szeretek, viszont addig eljutni – részleteket kidolgozni, úgymond látni magam előtt a világot, a szobát, a tájat – nettó kínszenvedés. Ha néha véletlenül megtalál egy jó ötlet, azonnal fel is írom magamnak, nehogy elfelejtsem elsütni. Megcsinálom, mert tudom, hogy jót tesz a kéziratnak, de vért izzadok közben.

Nagyon szeretek viszont az információadagolással játszani. Civilben lelkes krimiolvasó vagyok, a legfáradtabb estéimen Agatha Christie hősei szoktak társaságomul szegődni. A mostani kéziratomban pedig egy-két olyan élvezetes párbeszéddel is megleptek a szereplők, amit nem győztem gépelni, hogy tarthassam velük a lépést.

A Karvalyszárnyon a második könyved, ami a Könyvmolyképző Kiadónál megjelenik, tehát már túl vagy két szerkesztésen. Kívülről homályos dolognak tűnhet, mi tulajdonképpen a szerkesztés célja, és mi történik közben a kézirattal. Te mit mondanál, miért fontos a szerkesztés, és mire készüljön az író, aki ez előtt áll?

Minden kéziratnak nagy szüksége van külső szemre, mert az író annyira benne él, hogy nem tudja megítélni, mennyire sikerült átadnia, amit szeretett volna. Egy tesztolvasó – aki ha barát, rokon, már eleve lehet elfogult – sokszor megérzi, ha valami nem stimmel a történetben, de laikusként valószínűleg nem tudja megmondani, pontosan micsoda, és pláne hogyan kellene orvosolni. Találkoztam olyan történettel netes amatőr korszakomban, ahol a tesztolvasó azt javasolta az írónak, tegyen be leírásokat, mert csak azt érezte, hogy hiányzik valami. A végén még a polc dőlésszöge is bekerült az adott jelenetbe, és mondani se kell, nem igazán tett jót neki. Persze Orson Scott Card tanácsai alapján, célorientált kérdésekkel ezt a folyamatot is meg lehet könnyíteni, és egy jó béta aranyat ér, de óhatatlanul előfordulnak vak vezet világtalant szituációk is.

A szerkesztő az az ember, aki – szakmai tudása folytán – meg tudja mondani, pontosan mi az, amivel gond van, és megoldási javaslatokkal él. Neki ugyanaz a fontos, ami – ideális esetben – a szerzőnek is: a kézirat. Főleg a második regényem szerkesztésénél éreztem, hogy még soha senki nem élt így benne ebben a világban, és nem értette meg így a szereplőimet rajtam kívül, mi több, volt, amire magamtól soha nem jöttem volna rá az adott karakter kapcsán, pedig gyönyörűen beleillett a képbe.

Ha viszont a szerkesztés átmegy egópárbajba, vagy sértődés lesz belőle, az baj. Szerencsére ilyen tapasztalatom nincs.

A most megjelenő könyved egy igazi, klasszikus fantasy regény, ennél a zsánernél pedig a világépítés kiemelten érdekes. A Karvalyszárnyonban egy komplex birodalmat mutatsz be a maga egyedi politikai konfliktusaival, kultúrájával, vallásaival, és emellett még kapunk egy kis betekintést a szomszédos ország szokásaiba is. Mi inspirált a különböző kultúrák kitalálása közben?

Ha nagyon-nagyon őszinte akarok lenni, a Karvalyszárnyon esetében egy „mi lenne, ha” szituációból indultam ki (mi lenne, ha fognám a grófkisasszonyt, és bedobnám egy zsoldoscsapatba, ahol helyt kell állnia), magát a világot pedig eleinte elintéztem három szóval (sziklafa, snauka és dörgőpor), amikről én is csak nagyjából sejtettem, hogy mit takarnak. Menet közben bomlott ki az egész, történelemmel, vallásokkal és kultúrával együtt, de régi olvasóktól, barátoktól, ismerősöktől is kaptam tanácsokat, azt például egy anyagmérnök barátnőm javasolta, hogy a dörgőpor égjen zöld tűzzel – ami amellett, hogy egy fantasy közegben látványos lehet, teljesen logikus is, amennyiben rézport kevernek bele.

A történetednek két főhőse van, két nézőpontkaraktere, akik tulajdonképpen annyira különböznek egymástól, amennyire lehetséges: az egyikük egy elkényeztetett grófkisasszony, a másikuk pedig egy bárdolatlan zsoldoskapitány. Miért pont kettőjüket választottad nézőpontkarakternek? Írás közben nehézség vagy könnyebbség volt, hogy ennyire más a két szereplő?

Érdekes módon (és itt kicsit visszautalok a korábbi bozótvágós-dzsungeles analógiámra) eredetileg nem terveztem két nézőpontkarakterrel dolgozni, a zsoldoskapitány szemszögét a történet első felében összesen talán háromszor mutattam be. Aztán azon vettem észre magam, hogy egyre több hangot követel magának, és visszamenőleg írtam át az ő nézőpontjába olyan jeleneteket, amiket korábban a gróflányéból narráltam. Abszolút könnyebbség volt nemcsak az, hogy elkülönült egymástól a hangjuk, hanem az is, hogy más és más okból, de ugyanazok az emberek játsszák a legfontosabb szerepet az életükben, és személy szerint nagyon szeretem a kettejük közötti dinamikát.

A szereplőidnek a történet során nemcsak a veszélyes küldetéssel kell megbirkózniuk, aminek teljesítésén a birodalom sorsa múlhat, hanem meg kell küzdeniük a saját múltbeli sebeikkel és kételyeikkel is. A nehézségek hatására végül mindkét főhős, Calina és Shastor is komoly jellemfejlődésen megy át. Szerinted mitől lesz érdekes és élő egy karakter?

Azt hiszem, az tesz érdekessé egy szereplőt, ha olyan problémával vagy döntési kényszerrel néz szembe, amiből az olvasó reflektálni tud a saját életére. A két főhősnél maradva: Shastornak lehet ez akár a testvérével való, megromlott viszonya, amit szeretne is meg nem is újraépíteni, no meg a félelme attól, hogy érzelmileg sebezhetővé válik, Calinánál pedig az, hogy rájön, másmilyen életet szeretne élni, mint eddig, ám ennek mások innák meg a levét. Belőlünk valószínűleg nem lesz holnapra zsoldoskapitány vagy grófkisasszony, az viszont előfordulhat, hogy nem merünk békülést kezdeményezni egy szerettünkkel, vagy szeretnénk, de félünk is otthagyni a munkahelyünket.

Élővé pedig talán attól válik egy-egy karakter, ha a szerző sokkal többet tud róla, mint amennyi végül bekerül a történetbe. A legjobban sikerült szereplőim számomra már-már családtagok, akikhez kötődöm, és akiket gyakran jobban ismerek, mint akár a legközelebbi barátaimat. (És vice versa: alighanem azért ők sikerültek a legjobban, mert effajta érdeklődést ébresztettek bennem saját maguk iránt.) Világteremtésnél szokták elmondani, szerintem karakterábrázolásnál is alkalmazható: az a jó, ha a regényben csak a jéghegy csúcsát mutatjuk meg, de alatta, vagyis a fejünkben igenis ott van az a bizonyos jéghegy a maga teljességében.

Sok fantasy szerzőt foglalkoztatja a kérdés, hogy milyen is egy jó csatajelenet. A Karvalyszárnyonban nincs ezekben hiány, hisz van benne rajtaütés, kardpárbaj, ráadásul mágikus képességek is szerepet kapnak a harcokban. Milyen tippjeid vannak ahhoz, hogyan lehet izgalmasan megkoreografálni egy csatát?

Ki kell hagyni belőle azokat a dolgokat, amiket mások csatajeleneteiben unalmasnak talált az ember. Távol álljon tőlem, hogy bárkit negatív színben tüntessek fel, de kamaszkori olvasmányaim részletes ki-milyen-ívben-suhintotta-meg-a-fegyvert-és-milyen-sebet-okozott-vele harcleírásait még a legtürelmesebb napjaimon is átlapoztam. Engem az érdekel, hogyan érzi magát az adott szereplő csata közben, mit fog fel belőle, mit él át, illetőleg az, hogy mi az egésznek a tétje számára. Nem szeretek csak azért harcjelenetet írni, hogy felpörgessem a cselekményt – úgy gondolom, ha erre van szükség, az régen rossz.

Közben már dolgozol a sorozat második részén. Miben más ez, mint első kötetet írni?

A legszembetűnőbb különbség az, hogy mások a szemszögkarakterek. Idő kellett, amíg megszoktam őket, a hangjukat – azt, hogy az egyikük roppant szenvtelen és gyakorlatias (ami én nem vagyok), és olyan részleteket is készségszinten észrevesz, amiket én álmomban sem, a másikuk pedig önzetlen idealista, és jóval többet szeretne lelkizni, mint amennyi teret engedek neki hozzá. Más a helyszín is, a sziklafák túloldala, jóval többet kell foglalkoznom a világépítéssel, mint az első kötetben. Ott az átívelő szál, amire muszáj figyelni, meg a nyomás, hogy általában a második kötetek gyengébben szoktak muzsikálni, mint az elsők és a harmadikok – bár még nem látom tisztán, itt lesz-e harmadik, vagy lezárom a cselekményt ebben a kötetben. Mégis, valahol az egész ugyanaz, mint a Karvalyszárnyon volt: útkeresés a dzsungelben a bozótvágó késemmel. Nemrég találtam egy új ösvényt, ami teljesen másfelé visz, mint gondoltam volna. Tetszik, elindultam rajta – aztán majd meglátjuk.

Köszönöm az interjút! Ha pedig többet szeretnétek megtudni Kae-ről és írásairól, látogassatok el a honlapjára.