Részletek hatalma 2. Konkrét vs. absztrakt

, , 2 comments
Az előző cikkben arról volt szó, hogy a részletek miként növelik a történet valószerűségét vagy életszerűségét, de ezen kívül a konkrét részleteknek jelentős szerepük van egyrészt az érzelmi hatás, illetve érzelmi hitelesség megteremtésében, másrészt pedig az információadagolásban.
Később rátérek arra is, mi alapján dönthetjük el, hogy a prózánk mennyire absztrakt vagy mennyire konkrét, és hogy ezt aztán hogyan tudjuk felhasználni a jobb információadagolás és világépítés érdekében. De előbb azzal foglalkoznék, hogyan növelhető egy mű érzelmi hatása konkrét képekkel.

Képzeljük el, hogy a híradóban hallunk arról, hogy egy távoli országban földrengés történt, aminek eddig 100 halottja van. Valószínű nem fog minket különösebben megrázni hír, viszont ha emellett képeket is látunk a pusztításról vagy a síró emberekről, sokkal jobban együtt érzünk majd az érintettekkel.
Az embereket érzelmileg nem mozgatják az adatok, statisztikák, hiába vannak mögötte emberi sorsok. A hír a 100 halottról sokkal kevésbé fogja őket érzelmileg megindítani, mint mondjuk egy kép egy gyermekjátékról a romok között. Utóbbi által szembekerülnek egy emberi tényezővel, egy konkrét áldozatnak a sorsával, ami érzelmileg sokkal inkább megérinti az embereket, mint az elvont adat.

Ha megnézünk bármilyen történelmi regényt, azokban sosem nemzetek vagy egy nép sorsáról olvasunk, hanem egy vagy néhány szereplőéről, akik az adott történelmi korban éltek. A történelemkönyvek nem hatnak az olvasóra érzelmileg, de nem is az a feladatuk, a regénynek viszont szüksége van erre az emocionális kapocsra az olvasóval, és mivel az emberek nem eseményekhez kötődnek, hanem személyekhez, ezért a fikciónak szüksége van főszereplőre és az ő konkrét, egyedi élményeire. Önmagában a háború borzalmairól lehetetlenség írni, így a szerzőnek, ha azt átélhetővé akarja tenni, szűkebb perspektívát kell használnia, és egyetlen szereplő személyes élményeit központba állítania.

Ám nem csak jelentős történelmi események elmesélésére érvényes ez az elv, hanem a személyes történetekre is. Például valakinek a nagyapja mindig nagyon odafigyelt az öltözékére, és egy nap az illető észreveszi, hogy a nagyapa rosszul fűzte be az övét a nadrágjába. Félév múlva újra meglátogatja, és akkor szintén rosszul van befűzve az öve, és az ingén kihagyott egy gombot. Ha valaki az öregedést akarja ábrázolni, hatásosabb, ha nem általánosságban ír róla, egyszerűen megjegyzi, hogy „nagyapán kezd meglátszani a kora…”, hanem talál olyan konkrét részleteket, amiben ez kifejeződik. Mert a világot nem általánosságok és absztrakt koncepciók mentén tapasztaljuk meg, hanem konkrét részletek által. Mikor valaki elkezd öregedni, nem jelenik meg egy tábla a feje fölött, amiről leolvashatjuk, hogy „Kati mama megvénült”, hanem észrevesszük, hogy nehezebben jön le a lépcsőn, vagy folyton elfelejti, hova tette a kulcsait. Jeleket látunk, ezek alapján következtetünk, és pontosan ezért hatásosabb írásban is valamit egyedi részletek által megmutatni, és hagyni, hogy az olvasó vonja le a következtetést, mivel ez közelebb áll ahhoz, ahogy az olvasó maga is értelmezi a világot.

Ha megpróbálunk visszaemlékezni egy korszakra az életünkből, mondjuk a gyermekkorunkra, a legnagyobb része ködös lesz, viszont lesz néhány emlék, amit esetleg nagy pontossággal is fel tudunk idézni. Mikor az embereket jelentősebb érzelmi hatás éri, annak körülményeit az emlékezet nagy részletességgel, valamikor szinte fotografikus pontossággal is megőrzi (ezt hívják vakuemlékezetnek). Tehát ha egy megrázó, meglepő vagy traumatikus esemény történik velünk, akkor nem csak magát az eseményt és az érzelmi reakciónkat rögzíti az elménk, hanem azt is, hogy hol voltunk, kivel, mit csináltunk éppen stb. Ezért fordulhat elő, hogy már nem emlékszünk, hogy két éve mit kaptunk a születésnapunkra, de arra igen, hogy amikor 20 éve autóbalesetet szenvedtünk, milyen figura lógott a másik autó visszapillantóján.

Egy kísérletben megvizsgálták, hogy egy évvel a szeptember 11-ei támadások után a közelben tartózkodó emberek közül milyen részletességgel emlékeznek arra a napra. Azt találták, hogy valaki minél közelebb volt a tornyokhoz, annál élénkebben fel tudta idézni az eseményeket, le tudta írni, mit látott és hallott, azt is, hogy milyen szagokat érzett.
Ezért tartjuk a regényekben hitelesebbnek (és megindítóbbnak), ha  például egy katona karaktert a háborúról kérdezik, akkor nem általánosságban kezdi el ecsetelni a háború szörnyű voltát, hanem konkrét emlékképek ugranak be neki. Neki a háború szörnyűsége nem a valóságtól elvont, elméleti probléma lesz, hanem konkrétan az a pillanat, amikor mellette lelőtték az egyik társát, akivel egy perccel azelőtt még a focimeccsről beszélgetett.


Konkrét vagy absztrakt nyelvezet

Az előzőkben inkább arról volt szó, hogy az olyan absztrakt fogalmakat, mint a háború vagy az öregedés, hogyan lehet konkrét képekkel megfoghatóvá és átélhetővé tenni. Most viszont arra térnék rá, hogy nyelvileg hogyan tehetjük a szövegeinket konkrétabbá, ami hasonló célt szolgál, vagyis hogy egy olyan világot teremtsünk az olvasó számára, ami megfogható, amit maga elé tud képzelni.
Egy koncepció, ami segíthet abban, hogy a gyakorlatban hogyan tehetjük a prózánkat konkrétabbá, az absztrakció piramisa (erről egyébként eddig csak Brandon Sanderson fantasy írót hallottam beszélni, pedig igen hasznos).
Képzeljük azt, hogy a szavaink elhelyezhetők egy skálán, aminek a két végén a konkrét és az absztrakt szavak állnak. Általában az ideális az, ha a legtöbb szó, amit használunk, inkább a konkrét felé hajlik, ez alkotja a piramisunk alapját, és az absztrakt felé egyre vékonyodik a háromszög, tehát az absztraktabb fogalmakat kevesebbet használjuk.
Igen ám, de mi számít absztraktnak és mi konkrétnak?
Vegyük azt a szót, hogy "szeretet". Elég egyértelmű, hogy a "szeretet" az absztrakt fogalmak közé fog tartozni, de mi a helyzet mondjuk a "kutyával"? A "kutyá"-t a legtöbben konkrét szónak gondolnák, pedig szintén elég absztrakt. Ugyanis ha egy könyvben az áll, hogy „a kutya leült”, 100 olvasó legalább 90 féle különböző kutyát fog maga elé képzelni. Ha szeretnénk az állatot konkrétabban leírni, akkor írhatjuk azt, hogy vadászkutya, ha még konkrétabban, akkor „borzas, fekete spániel”.

Az egész gyakorlatnak nem az a lényege, hogy ennek alapján szavanként bogarásszuk át a szövegeinket, hanem ugyanúgy, ahogy az igényes írók a gyenge igéiket lecserélik erősebb igékre, a leírásaink visszaolvasásánál kérdezzük meg, hogy ezt vagy azt a főnevet nem lehet-e lecserélni egy konkrétabbra.
Az agyunk lusta, és hajlamos általános fogalmakkal dolgozni, mint az ágy, kocsi, fa, pohár, de ha valaki kizárólag ennyire általánosan fogalmaz, az homályos benyomást tesz az olvasóra, nehezebben tudja maga elé képzelni a jelenetet, és nehezebben merül el az írás világában. Az előző cikkben emlegetett valósághatást azzal is erősítjük, ha konkrét nyelvet használunk.

A konkrét nyelvezet másik nagy előnye pedig, hogy általa észrevétlenül adhatunk át információt. Vegyük azt, hogy a szereplőnk a konyhájában ül, és egy pohárból vizet iszik. Ezzel tulajdonképpen nem mondtunk semmit, de mi van, ha a poharat kicseréljük műanyagpohárra vagy üvegpohárra vagy kristálypohárra. Másfajta környezetet képzelünk a műanyagpohárhoz, mint a kristálypohárhoz. Vagy nem is biztos, hogy pohár oda a megfelelő szó, mert lehet az egy kehely, serleg, kupa stb.

Ha valamit precízebben akarunk leírni, az általában több szóval jár, elvégre a „háromlábú, borzas spániel” több szó, mint a „kutya”. Általában pedig ha valamit kevesebb szóval is leírhatunk, akkor inkább a tömörség felé kell törekedni, mert ugye mindez nem azt jelenti, hogy minden apróságnak a leírására szánjunk mondatokat. Ha a szereplő előtt átszalad egy kutya az úton, de ennek egyébként semmilyen jelentősége nincsen, akkor teljesen fölösleges leírni a fajtáját meg a bundájának színét. Valamikor elég annyi, hogy a „kutya átszaladt az úton”. Viszont ha a leírásainkat úgy tudjuk konkrétabbá tenni, hogy közben nem adunk több szót a szövegünkhöz, akkor érdemes azt megfontolni. Tehát valójában a jobb szót keressük, ami pontosabban leírja azt a dolgot. Ilyen például a pohár és a kupa. Ha a szereplő éppen egy középkori kocsmában ül, valószínű, hogy a kupa jobb választás.

Világépítés részletekkel

Ez az elv főleg a fantasy, sci-fi és egyéb spekulatív zsánereknél kimondottan hasznos, ahol nagy mennyiségű információt kell  megosztani a világról. Azt már biztosan mindenki tudja, hogy a tömör információsblokkokat kerülni kell, hogy a hosszabb leírások lelassítják a cselekményt, mégsem húzhatjuk ki őket teljesen, mert az olvasónak „látnia” kell, hol van éppen.
Az ahhoz hasonló leírásokkal, mint „a villa fényűző volt, a berendezés minden darabja gazdagságról árulkodott, a vörös bársonnyal húzott székektől a drága fából készült asztalkákig…”, kis mennyiségben nincsen gond. De egyrészt kissé homályosak, másrészt (főleg ha egész bekezdéseket töltenek meg) ezekben az író úgy hangzik, mint egy idegenvezető, aki bejelenti: „kedves olvasók, itt most megállunk egy kicsit a történetben, hogy bemutathassam a gróf csinos szalonját”.
Hasonlítsuk össze az előbbi leírást ezzel: „a férfi belépett a szalonba, ahol rögtön felkapta a tálcáról az egyik teli kristálypoharat, majd levetette magát a bársonyhuzatos pamlagra, és csizmás lábát fellendítve a mahagóni asztalra nagyot kortyolt a borból…”
Ennél a részletnél nem azt érzékeljük, hogy az író megállította a cselekményt, hogy leírjon valamit, hanem valami történik, miközben ez a mondat ugyanúgy betöltötte azt a funkciót, mint az előbbi: tudtunkra hozta, hogy ez egy gazdag ház. De nem egyszerűen kijelentette, hanem rávezetett a "szalon", "kristály", "pamlag", "mahagóni" és "bársony" szavakkal. Emellett elmondtunk valamit a karakterről is, hisz ha felteszi a lábát, akkor ez vagy az ő otthona, vagy nem illetődik meg a gazdag berendezéstől.

De nem is feltétlenül kell ennyi berendezési tárgyat említenünk, hogy az olvasó számára megjelenítsünk egy teret. Az egyik gyakori hiba a leírásoknál, hogy túlságosan homályosak, konkrét részletek helyett, amiket az olvasó maga elé is tudna képzelni, tele vannak jelzőkkel, mint „gazdag”, „fényűző” stb. (természetesen valamikor elég lehet a „gazdag berendezés” is). A másik gyakori hiba, hogy a szerző mindenféleképpen be akarja mutatni, hogy ez a ház milyen lenyűgöző, és mind az ötven bútordarabot felsorolja, ami abban található. Ebben az esetben is jobb ötvözni a konkrétságot a tömörséggel. Például a Harry Potterben a hálótermekben mindenkinek baldachinos ágya van, és ez önmagában már ad egy képet arról, hogyan nézhet ki a szoba, mert megidéz egy régies, arisztokratikus hangulatot. Pontosabb képet festhetünk kevés jól kiválasztott, konkrét részlettel, mintha csak sorolnánk a tárgyakat vagy a jellemzőket.

A fantasy világépítésnél ezt a konkrétságot úgy lehet elérni, hogy például amikor azt írnánk, hogy „a piactéren különféle lények tolongtak”, helyette legyünk specifikusabbak: „a piactéren egy csapat goblin próbált áttörni a trollok gyűrűjén, akik éppen egy rézföldi mutatványost bámultak, miközben apró erdei manók próbálták leakasztani az övükről az erszényüket”. A lényeg ugyanaz, de mégis sokkal több mindent árultunk el a világról.
Főként, ha spekulatív fikciót írunk, érdemes megnézni, hogy hol vagyunk (szándékolatlanul) homályosak. Ez sokszor olyankor fordul elő, ha jelzőket használunk, például „furcsa”, „szokatlan”, „rémisztő” stb. Például azzal, hogy „furcsa lények” nem mondtunk semmit, de ha a karakter úgy írja le az embereket, hogy „magas, csupasz lények, akiknek a bőre világos, mint a hal húsa” azzal a konkrétságon túl elmondtunk valamit a nézőpontkarakterről is. Ha a neki az emberek magasak, akkor valószínű, az ő fajtája alacsonyabb, ha a csupaszságuk neki furcsa, akkor az ő bőrét fedheti valami.
Konkrétabb szavakkal sok információt oszthatunk meg anélkül, hogy unalmas kiselőadásba kezdenénk a világról.


Mint minden tanács az írástechnikával kapcsolatba, ezek is csak irányelvek, amik felé általában érdemes törekedni. Általában, de nem mindenkinek és nem mindig. A konkrét részletek vizuálisabbá és kézzelfoghatóbbá teszik a prózánkat, de lehet, hogy nekünk éppen az a célunk, hogy valamit homályban hagyjunk, valamit nem írunk le pont azért, hogy az olvasó a fantáziájával kitölthesse a hiányzó információkat. A lényeg a két véglet elkerülése: a ködös fogalmazás nem indítja be az olvasó fantáziáját, ha viszont mindent túlmagyarázunk, az olvasónak nem lesz lehetősége használni a képzelőerejét.


Kapcsolódó cikk: - Részletek hatalma 1. Valósághatás


Forrás: - James Wood: How Fiction Works
- Lisa Cron: Wired for Story
- http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/2012/10/less-more-and-apollo-in-his-chariot.html

2 megjegyzés: