A könyvkiadás kívülről misztikus dolognak tűnhet, de valójában nem sokban különbözik más vállalkozásoktól. A piac elég egyszerű elven működik: ami jó könyv vagy sikert remélnek tőle, azt megjelentetik, amit nem tartanak elég jónak, azt nem. A „nem elég jó” viszont túl megfoghatatlan indoknak tűnik, az egyszerű magyarázatok pedig gyanúsak, ezért szeretjük őket túlbonyolítani.
A kezdő írók a kiadókat úgy képzelik el, mint kapuőröket, akik köztük és a vágyott siker között állnak. Így amikor egy kiadótól negatív visszajelzést vagy elutasítást kapnak, az ebből fakadó csalódottság olykor éppen a kiadón csapódik le. Ilyenkor némely szerző összeesküvést kezd sejteni a háttérben, vagy pedig a kiadó munkatársait dilettánsoknak kiáltja ki, akik nem képesek felismerni a valóban jó műveket.
Ez egy érdekes jelenség, mert ha valaki elmegy egy állásinterjúra, ahol rajta kívül még van 100 másik jelölt, ha végül nem őt veszik fel, először nem arra gondol, hogy az ostoba cég még azt sem tudja eldönteni, hogy ki neki a megfelelő munkaerő. Vagy ha értékesítőt keres egy termékéhez, nem gondolja, hogy a másik bolond, ha nem köt vele üzletet. Ha valaki jelentkezik egy művészeti iskolába, és nem veszik fel, nem gondolja, hogy a felvételi bizottság nem a teljesítménye alapján döntött, hanem hátsó szándék vezérelte.
Rengeteg tanács kering a neten azzal kapcsolatban, hogyan lehet valaki rövidúton irodalmi zseni, a könyve pedig bestseller. A sokszor egymásnak ellentmondó tippek között nehéz eligazodni, de végül is a legtöbben úgy vannak ezekkel, mint a népi gyógymódokkal: ki lehet próbálni, legföljebb nem működik.
Addig nincs is semmi gond, amíg a kezdő írók ezek között szelektálnak, és nem vesznek mindent készpénznek. Viszont némelyik tanácsadó poszt szerzője (és most nem azokról beszélek, akik bevallottan maguk is amatőr, kezdő írók, vagy csak az egyéni írós módszereiket mondják el) a saját téves következtetését vagy véleményét úgy adja elő, mintha általános szabály lenne. Ha pedig valaki konkrétan egy zsánerrel kapcsolatban oszt meg ilyen (amúgy nem létező) előírásokat, azzal könnyen félrevezetheti a kezdőket.
Ezért ebben a posztban összeszedtem néhány tanácsot, amit hallottam vagy olvastam az ifjúsági és new adult regényekkel kapcsolatban. A lista nem azért készült, hogy bárki rosszul érezze magát, ha maga is elfogadott vagy adott ilyen tanácsot, csak emlékeztető, hogy nem kell mindent komolyan venni.
A cikk első részében azzal foglalkoztam, hogy a romantizált erőszak mennyire van még jelen napjaink romantikus történeteiben. Ehhez kapcsolódóan most pedig a romantikus regényekben megjelenő abuzív kapcsolatokra térnék ki, különösképpen arra az esetre, amikor ezek az egészségtelen párkapcsolatok vannak romantizálva.
Nyilván problémás kapcsolatokat nemcsak romantikus regényekben találunk, hanem ugyanúgy a szépirodalomban, a krimi, horror, fantasy stb. történetekben is. Viszont egész máshogy viszonyulunk egy horrorban megjelenő párkapcsolatra, mint egy romantikus regényben megjelenőre.

Az utóbbi esetében az olvasó éppen azért veszi kezébe a könyvet, mert romantikus érzelmeket vár tőle. Ezeknek a történeteknek van egy erős vágybeteljesítő jellege (mint ahogy más zsánereknek is, csak azokat más vágyakat elégítenek ki), és olyan ígéreteket tesznek le az olvasó felé, mint hogy a hősnő megtalálja az ideális párját, a szerelem végül győzedelmeskedik, a két karakter végül egymásra talál.
Tehát ha egy romantikus regényt írunk, és a hősnőt végül összeboronáljuk valakivel, akkor az olvasó úgy fogja értékelni, még ha tökéletlen is az illető, a nő számára ő az ideális pár, akivel a legboldogabb lesz.
Egy romantikus regénynek az a célja, hogy azt az érzést keltse fel az olvasóban, „én is erre vágyom, én is egy ilyen nagy szerelmet akarok átélni, mint a szereplők”. Éppen ezért ha az egyik karakter abuzív a másikkal szemben, és az romantikusnak van beállítva, azt az olvasó hajlamosabb elfogadni a normális párkapcsolat részének. Esetleg később a mindennapi életben is elnézhetőnek gondolja.
A karakterábrázolás kapcsán már írtam a hős útjáról, arról az archetipikus pályáról, amit egy főszereplő bejárhat a történet során. Úgy gondoltam, érdemes lenne foglalkozni az író útjáról is, mi az pálya, amit egy kezdő bejárhat, miközben elsajátítja ezt az új készséget.
Aki soha nem próbálkozott még az írással, annak sokféle elképzelése lehet arról, hogyan lesz valakiből sikeres szerző. Kívülről nézve az írás nem tűnik olyan nehéznek, sőt, ez egyéb művészeti ágakról is elmondható (gyerekkorunkban szerintem sokan gondoltuk azt, hogy mi is tudnánk olyan képeket festeni, mint Picasso). Ez bizonyos szempontból megkönnyíti a dolgot: ha nem tudjuk mekkora feladat áll előttünk, kevésbé félünk nekivágni. Másrészt viszont amikor először szembesülünk azzal, hogy a magunk elé állított cél túlnő a képességeinken, azt hisszük, hogy velünk van a baj. Miért nem megy ez könnyebben? Miért nem megy ez jobban? Ez most azt jelenti, hogy nem vagyok tehetséges?
Felkavaró tartalom: zaklatás, nemi erőszak

A mai gondolkodásunkkal lehet, hogy nehéz ezt elképzelni, de a 70-es évektől egészen a 90-es évek elejéig a romantikus regényekben teljesen megszokott volt, hogy a főhősnő nemi erőszaknak esett áldozatul. Leggyakrabban (de nem kizárólagosan) a főhős volt az elkövető. Akivel végül örök szerelmet fogadnak egymásnak.
Személy szerint a 70-es években még nem is éltem, úgyhogy amikor évekkel ezelőtt olvastam arról egy cikket, hogy ez milyen elterjedt fordulat volt a szerelmes regényekben, nehezen akartam elhinni. Pedig olyannyira elterjedt, hogy egy külön elnevezést is kaptak az ilyen könyvek: bodice-ripper, olyannyira elterjedt, hogy még kategorizálni is lehet ezeket a könyveket, hogy a főhős milyen okból erőszakolja meg a nőt. És ezek mind egyértelmű esetek, amikor a nő nemet mond, küzd, megpróbál szabadulni, zokog, könyörög, és a férfi erőszakkal tartja vissza, esetleg le is kötözi. Sokszor még maga az elkövető is erőszaknak tartja a dolgot.
Később egy ma is népszerű romantikus író könyvében azzal találkoztam (magyarul a 80-as években adták ki), hogy a főhősnőt a férfi elkábítja, foglyul ejti, és rendszeresen megerőszakolja. A történet romantikus végkifejlete pedig az, hogy a nő ezzel a férfival házasodik össze. Önszántából.
Egy ilyen regény ma már nem nagyon jelenhetne meg, de érdemes megnézni, hogy ezek az ártalmas "kövületek", amik régen annyira megszokottak voltak a romantikus történetekben, mennyiben befolyásolták a mai írók gondolkodását. Valóban sikerült magunk mögött hagyni ezeket a negatív romantikus ideálokat, vagy más formában, de ezek az elvek még mindig beszivárognak a romantikus művekbe?

Ha valaki már olvasott néhány írástechnikai szöveget, akkor szembejöhetett vele ez a fogalom, hogy írói ígéret. Ez nagyjából annyit takar, hogy az írásod elején te előrevetíted az olvasónak, hogy mégis milyen jellegű történetet fog olvasni. Előrevetíted a zsánert, előrevetíted a jelentősebb karaktereket, hogy mégis kiről fog szólni a történet, előrevetíted a tónust, hogy ez a történet vidám lesz vagy komoly, lehangoló, könnyed, cinikus stb. Előrevetíted a világot, hogy egyáltalán a valóságban vagy egy kitalált helyen játszódik a történet, milyen korban. Előrevetíthetsz problémákat is, hogy milyen bonyodalmak és konfliktusok köré fog szerveződni a cselekmény.
Leegyszerűsítve ha egy regény vámpírtámadással kezd, akkor történet további részében nem tüntethetjük el az összes vámpírt, hogy helyettük a főszereplő és a csinos szomszéd lány bimbózó románcával foglalkozzunk. Ennél persze bonyolultabb és sokrétűbb ez a probléma, és ennél sokkal több módja van, ahogy az olvasó felé tett ígéreteinket megszeghetjük.
A szereplők közti küzdelem, a verekedés, a csata, a háborúskodás a történet olyan elemei közé tartoznak, amiket a legszórakoztatóbb lehet olvasni, és a legszórakoztatóbb írni. A gyakorlatban viszont kevés az olyan akciójelenet, ami beváltja a vele szemben támasztott várakozásokat, és valóban működik. Nem sok olyan regénybeli harccal találkozni, ami igazán izgalmas és jól felépített, többségben vannak az olyanok, amik mintha inkább csak „kötelező elem”-ként szerepelnének.
Nem azért, mert a szerző nem fektetett beléjük energiát vagy ne dolgozta volna ki őket, sokszor épp ezek a regény legrészletesebben megkoreografált részei. Ennek ellenére olykor erőltetettnek és unalmasnak érződnek, ami arra vezethető vissza, hogy félreértés van akörül, hogy valójában mi teszi ezeket a jeleneteket izgalmassá.
A fantasy regényekkel foglalkozó sorozat mostani részében arról lesz szó, hogyan tudunk a kitalált világunkban realisztikus fegyvereket, vértezetet és egyéb védelmi rendszereket szerepeltetni, és hogy a különböző mágikus képességek vagy lények milyen hatással lehetnek a hadviselésre.
Hogy miért érdemes külön cikket szentelni annak, hogyan írjunk a harcászatról a fantasy regényekben, és nem annak, hogy ez hogyan működik a történelmi regényekben, arra egyszerű a válasz. A történelmi regényekben ezzel kapcsolatban a fő tanács, amit meg lehet fogalmazni, a következő: nézz utána.
Általánosságokat el lehet mondani például a fegyverekről, és lehet, hogy adott állítás igaz lesz egy bizonyos korszakra és egy bizonyos nemzetre, de ha egy kicsit ugrunk az időben és térben, akkor már nem. Például ha azt mondjuk „9. században így harcoltak”, valamilyen szempontból biztos, hogy nem lesz igazunk, mert például az akkori viking és szász harcmodorban azért vannak erős különbségek. Tehát ha valaki a 9. század végi Angliáról akarna írni (ami akkoriban még több királyságot jelentett), annak nincs mese, konkrétan utána kell néznie annak a korszaknak.
Ezzel szemben a fantasyben azért egy kicsit nagyobb szabadságunk van ebben a tekintetben, hisz egy kitalált világon nem lehet számon kérni a történelmi hitelességet.
A Kishōtenketsu távol-keleten a történetmesélésnek egy hagyományos módja, amely népszerű Japánban, Kínában és Koreában is. Eredetileg a kínai költészetben volt egy kompozíciós struktúra, de később ezekben a kultúrákban egy olyan keretté vált, ami meghatározza, ahogy az emberek a történetekről gondolkoznak, és ahogy felépítik őket.
Ez a struktúra nemcsak a költészetben használatos, hanem például az érveléstechnikában is. Nyugaton egy érvelő esszé hagyományosan úgy épül fel, hogy a tételmondattal kezdünk, utána felsoroljuk az ezt alátámasztó érveket, végül pedig mindezt összegezve levonjuk a konklúziót.
A japán érvelés egészen máshogy működik, nem tételmondattal kezdenek, nem összegzik előre, hogy mit próbálnak bizonyítani, hanem inkább körbejárják több nézőpontból a témát (olykor a hallgató számára nem is egyértelmű, mi a magyarázat célja), és végül hagyják, hogy a hallgató vonja le ezekből a megfelelő következtetést.
A Kishōtenketsu gyakori előfordulási formái még a négy részből álló yonkoma mangák, de emellett ezt a struktúrát alkalmazzák regényekben, filmekben, animékben, sorozatokban, számítógépes játékokban stb.
Aki annyira nem mélyed el a kortárs ifjúsági irodalomban, az valószínűleg csak a legnépszerűbb kiadványokról hall. Például sok évvel ezelőtt népszerűek voltak a vámpíros történetek, aztán meg a disztópiák, de aki csak ezeket a regényeket látja és ezeket olvassa, abban kialakulhat egy olyan kép, hogy az egész YA piac ilyenekből áll, és íróként feltétlenül ez az az irány, amit neki is követni kell (arról, hogy mit takar a Young Adult kifejezés, olvashatsz itt). Ennek következtében a magyar szerzők kevésbé mernek kilépni a skatulyából, általában megmaradnak a fantasy/misztikus-romantikus/realisztikus vonalnál, pedig ezeknél sokkal több választási lehetőségük lenne.
Korábban már írtam a főbb zsánerekről, és hogy ezeknek és az alzsánereiknek mi a meghatározása. Most viszont kimondottan az ifjúsági regények kapcsán foglalkozom a jelentősebb zsánerekkel, és hogy ezek miben különböznek a felnőtt regényektől.

Ebben a cikkben az ifjúsági regényekkel foglalkozom: mit tekintünk annak, mik a fő jellemzőik. A második felében pedig kitérek a New Adult könyvekre is.
Először is, mit nevezünk ifjúsági irodalomnak: az olyan művek sorolhatók ebbe a kategóriába, amik kifejezetten a 13-18 éves korosztály számára íródtak, általában a szereplők is ebbe a korcsoportba tartoznak, és rendszerint olyan témákat és problémákat állítanak középpontba, melyek a fiatalokat foglalkoztatják, emellett ügyelnek arra, hogy a szöveg a kamaszok számára is élvezhető és könnyen olvasható legyen.
Nálunk a gyermek- és az ifjúsági irodalmat gyakran együtt emlegetik, de az utóbbi 10-20 évben az ifjúsági könyvek egyre inkább elhatárolódtak a kisebb gyermekeknek szánt művektől (ennek a különbségnek az érzékeltetésére itthon is gyakran használják a YA vagyis young adult jelzőt) . Az olyan világsikerek után, mint a Harry Potter, az Alkonyat vagy Az éhezők viadala, amik minden korosztály körében népszerűek lettek, az ifjúsági szerzők szakítottak a korábbi kissé leereszkedő, pedagógiai célzatú, sablonos történetekkel, és műveik egyre inkább elkezdtek hasonlítani a felnőtt könyvekre: egyre több zsánerben kezdtek el írni, a pedagógia célzatnál fontosabb lett szórakoztatás, és komolyabb, sötétebb művek is születtek. 
A gyakorlatban az ifjúsági könyvek vásárlórétege nemcsak a tinik, hanem a tizenévesektől  a huszonéveseken át egészen negyvenévesekig, így vannak, akik már nem is korcsoportként tekintenek a YA kategóriára, hanem zsánerként, aminek vannak bizonyos közös jellemzői, de nem kizárólag a tiniknek szól. 

Ha meghallják azt, hogy "kreatív írás kurzus", sokaknak ez az első kérdés, ami bevillan: minek?
Miért kéne az írást tanulni? Hát ez nem ösztönös dolog? Hisz a tehetséget nem lehet elsajátítani, írónak születni kell (Adynak is hat ujja volt, ugye).
Vannak olyanok, nem is kevesen, akik azt állítják, hogy az írást nem lehet tanítani, hogy az összes ilyen képzés időpazarlás, de amikor ezt mondják, úgy sejtem, nem egy átlagos könyvpiaci szereplő jár a fejükben, hanem olyan korszakalkotó szerzők, mint Hemingway, Tolkien, McCarthy stb. Valójában tehát azt állítják, senkit sem lehet arra megtanítani, hogy olyan jelentős író legyen, mint Cormac McCarthy, és ebben teljesen igazuk is van. De hány McCarthy van napjainkban?
Ha körbenézünk egy könyvesboltban, vajon a mostanában kiadott több száz könyv közül melyik igazán kiemelkedő, mennyi lesz köztük olyan, amire 50 év múlva is emlékeznek az emberek? Ha azt mondom, öt, még nagyon optimista voltam. És mégis, nemcsak azt az ötöt adják ki, és nemcsak azt az ötöt olvassák az emberek.