Főszereplők a sötét oldalon – Negatív karakterfejlődési ívek

, , 2 comments
Már többször volt szó a blogon azokról a karakterfejlődési ívekről, melyeken a főszereplő keresztülmehet egy történet során. Ezeket a különböző típusokat el lehet különíteni az alapján, hogy a karakter a történetben egy pozitív vagy egy negatív változáson megy keresztül, illetve még van egy harmadik lehetőség, amikor a személyiségében alapvetően semmilyen változás nem történik, és ezt neveztem én Lapos fejlődési ívnek. A korábbi két cikkben már volt szó a pozitív fejlődési ívek közül a Változás, ezen kívül pedig a Próbatétel és Lapos típusokról is. Most viszont a negatív fejlődési ívvel és annak alaptípusaival fogok részletesebben foglalkozni.
Fontos leszögezni, hogy a negatív fejlődési ív (amit egyesek tragédiának is neveznek) nem egyenlő azzal, hogy a történet végén valami tragikus történik. Attól, hogy a befejezés szomorú, még lehet a főszereplő fejlődési íve pozitív. Például az olyan történetek, melyekben az eleinte gonosz vagy semleges szereplők mások segítése érdekében végül feláldozzák magukat, esetleg meg is halnak, nyilván szomorúak és hétköznapi értelemben tragikusak, de ezek egy pozitív változást mutatnak be a főhősben.
Ezért itt a tragédiát olyan értelemben értjük, mint az ókori görög drámaírók, vagyis ez olyan történetek, amikben a főhős végül elbukik. És ezt a bukást is kissé másképpen kell érteni, mint elsőre gondolnánk.

Régebben írtam egy olyan karakterábrázolási módszerről, ami elkülöníti a karakter belső és külső célját, és ezt a külső célt úgy nevezte, hogy Vágy, a belsőt pedig úgy, hogy Szükséglet. Azért fontos ezt a jelen témánkkal kapcsolatban felhozni, mert a tragikus hős bukása nem feltétlenül azt jelenti, hogy a hős nem éri el azt a külső célt, amit a történet elején kitűzött a maga számára. Elérheti a célját, és azzal együtt mégis elbukhat. Nyilvánvaló, hogy ha a cél eleve helytelen (például a főszereplő meg akar ölni valakit), az egy negatív történet lesz. De a külső cél lehet pozitív, ha közben a karakter a belső célját nem teljesíti be – hiába érte el a karakter, amire vágyott, a történet konklúziója az lesz, hogy elbukott.

A másik fejlődési íves cikkben a Jane Eyre-t emlegettem, mint a Próbatétel ívre egy példát. A regényben a külső cél, a Vágy az, hogy a főszereplő együtt akar lenni Rochesterrel. A belső cél, a belső Szükséglet, amit Jane-nek be kell teljesítenie, hogy önmaga maradjon, és olyan embereket találjon, akik önmagáért szeretik.
Tegyük fel, hogy a történetben Jane nem menekül el Thornfieldből, amikor megtudja, hogy Rochesternek, akihez éppen hozzá készült menni, már van egy felesége, hanem elfogadja a férfi ajánlatát, hogy éljenek együtt házasságon kívül. Ha ebbe a főhős beleegyezett volna, azzal elérte volna a külső célt, a Vágyat, azonban a belső célt, a Szükségletet, feladta volna, mivel ezzel minden elvét sutba vágta volna a férfi kedvéért. Tehát Jane egy negatív fejlődési ívet írt volna le, elbukott volna, hiába érte volna el a célját.

Arra is van példa, hogy a főszereplő nem éri el a külső célját, viszont a fejlődési íve mégis pozitív, mert a belső célját beteljesítette. Erre a típusra a már máshol emlegetett A család kicsi kincse filmet lehet felhozni, amiben a szereplők külső célja az, hogy segítsenek a kislányon, hogy megnyerhessen egy szépségversenyt. Ez utóbbit nem sikerült teljesíteni, mondhatni ebből a szempontból az út teljes kudarc volt, de az összes szereplő egy pozitív fejlődési ívet járt be, mert viszont a belső célt – ami az volt, hogy tegyék félre a saját egójukat, és fogjanak össze valaki más érdekében – mindnyájuknak sikerült elérnie.
Tehát a bukás nem igazán ennek a külső, kimondott célnak az elvesztését jelenti, hanem hogy a karakter végül nem teljesíti be Szükségletét, nem tanulja meg azt a leckét, amit meg kellett volna tanulnia, feladja az elveit stb., egyszóval mint ember nem fejlődik.

A tragédia néhány szabálya

Arisztotelész szerint a tragédiának nálunk jobb emberek cselekedeteit kell bemutatnia. Nem feltétlenül kell a szereplőnknek valóban sokkal jobbnak lennie, mint az átlagnak, de kedvelhetőnek kell lennie az olvasó számára, csodálja a célért, amit el akar érni. De még ha az előbbiek közül egyik sem igaz rá, akkor is valamivel el kell érjük, hogy az olvasó drukkoljon a főszereplőnek, akarja, hogy sikerüljön neki, amit el akar érni, vagy pedig sikerüljön jobb emberré válnia. Ha ez a feltétel nem teljesül, akkor a bukása nem lesz rá hatással, nem fogja érdekelni a története.

Egy másik dolog, amire érdemes ügyelni, hogy még ha egy tragikus fejlődési ívet is írunk a főszereplőnknek, akkor se csináljunk a történetből egy balszerencse-sorozatot, amiben csak egyik rossz dolog történik a másik után, a végén a főhős pedig teljesen beleáll a földbe.
Vegyük mondjuk Oidipusz történetét, akiről az istenek azt jósolták, hogy megöli az apját és elveszi az anyját. A sorssal nem lehet dacolni, a szülei mégis megpróbálnak, és Oidipusz is mindent elkövet, hogy elkerülje a végzetét. Még ha lehetetlenségnek tűnik is, próbálkozik, és ez reményt ad a közönségnek, hogy talán mégis megcáfolhatja a jóslatot, és ezért van rájuk akkora hatással, amikor elbukik.
A remény itt a kulcsösszetevő, az olvasónak el kell hinnie, hogy lehetséges a pozitív végkimenetel. Még ha valószínűtlen is, akkor is lehetséges.
Ugyanúgy, ha egy gonosz vagy semleges főszereplővel dolgozunk, ő se csak egyik hibát kövesse el a másik után, hanem mutassuk meg, hogy ő is megjavulhat, van benne jó is, legyen egy pont a történetben, amikor felmerül nála a választási lehetőség a jó és rossz út között.

A másik szabály Arisztotelész Poétikájából, amit jó, ha követünk, hogy a tragikus hős sosem csupán a körülmények áldozata, hanem mindig valamilyen hibás cselekedete hozza el a bukását: „…a tragédia nem az emberek, hanem a tettek és az élet utánzása. A szerencse és a szerencsétlenség is a cselekvésben van, és a cél is valamilyen cselekedet, nem valamiféle elvont jelleg; az emberek jellemük szerint lesznek olyanok, amilyenek, de tetteik szerint lesznek szerencsések vagy ellenkezőleg. Egyáltalán nem azért cselekszenek, hogy jellemeket utánozzanak, hanem a jellemek nyilatkoznak meg a tettek által.”
Az előbbi egy nagyon fontos megkülönböztetés, mert hiába mondjuk el az olvasónak, hogy a hősünk milyen kiváló ember, ha külsőleg ez nem nyilvánul meg a cselekedetei által, nem lesz kielégítő a happy endünk, mert a karakter nem érdemelte ki. Hasonlóképpen, ha a pozitív karaktert egyfolytában büntetjük, miközben ő semmi rosszat nem csinál, az frusztrálhatja az olvasót. Azt a személyiségbeli hibát, ami a főhős fejére hozza a balszerencsét, tragikus vétségnek (görögül hamartia) nevezik, ami a főhős személyiségéből ered ugyan, de nem a romlottságának bizonyítéka, inkább a tudás hiányából ered.
Egyszóval a főhősnek legyen szerepe a saját sorsának alakulásában.


A negatív karakterfejlődés alaptípusai

A negatív fejlődési ív nem minden szereplő esetében ugyanúgy néz ki, három alaptípusát különböztethetjük meg (persze lehetséges ezeken kívül más is), ezek pedig a Bukás, a Hanyatlás és a Kiábrándulás.

Bukás: az ilyen típusú történeteknél mindig egy jófiúval kezdünk, egy hőssel, akinek pozitív céljai vannak, és ezeket a helyes eszközökkel próbálja elérni, de történik az életében valami megrendítő, ami letéríti őt a helyes útról, átáll a sötét oldalra, pozitívból negatív karakter lesz.
A cselekményben a tetőpontot többnyire meg szokta előzni egy mélypont, amikor a főszereplőnek egy nagy vereséget vagy veszteséget kell elszenvednie. Általában ekkor jutunk el a karakter töréspontjához, ami igazából próbára teszi: a sötét oldal eddig is kísértette, de ekkor a rajta lévő nyomás olyan mértékben fokozódik, hogy komolyan megfontolja, hogy a sötét oldalt választja. A pozitív fejlődési ívekben is eljön ez a pont, viszont ott a karakter még ha el is botlik, végül kiállja a próbát, és a jó oldalon marad. Ezzel szemben a Bukás ívnél a karakter nem tud ellenállni a gonosz oldal csábításának, és a tetőpont során végérvényesen elkötelezi magát a rossz oldalnak.
Erre a típusra példa Harvey Dent A sötét lovagban, egy idealista államügyész, aki elhatározza, hogy leszámol a városban uralkodó bűnözéssel, lehetőleg tiszta eszközökkel. Dent tartja is magát az elveihez, mindaddig, míg Joker meg nem öli a barátnőjét, ami egy olyan töréspontot jelent a karakter számára, hogy az igazság bajnokából egy elvakult bosszúállóvá válik, Kétarccá.
Ez a bukás persze nem csak a gonosszá válásban merülhet ki, lehet ez csupán az is, hogy a főszereplő bizonyos pozitív értékek szerint éli az életét, és egyszerre ezekkel ellentétesen kezd cselekedni (pl. a mintaférj, akinek mindig is fontos volt a család és a hűség, félrelép). A lényeg a negatív változás.

 Hanyatlás: ez a negatív fejlődési ív az előzőhöz képest abban különbözik, hogy itt a szereplő nem egy pozitív helyzetből indul, inkább negatív karakter, de nem feltétlenül abból a szempontból, mert gonosz (bár lehet az is), hanem mert elkötelezte magát egy hazugságnak, helytelenül éli az életét.
Erre a típusra példa Gollam A Gyűrűk Urából, aki valamennyit segít ugyan a főszereplőknek, de mégis inkább ellenfél, antagonista. A történetekben feltűnő gonoszokról vagy antagonistákról azt kell tudni, hogy valamelyik nem fejlődik semmilyen irányba, az ő ívük teljesen Lapos, ilyen például Sauron, Voldemort vagy Palpatine. Viszont vannak olyan negatív szereplők, akiben ott a lehetőség, hogy megváltozzanak, és el is kezdik ezt a pozitív változást, de végül nem tudják beteljesíteni.
Gollam estében egyértelmű, hogy elméjét megmérgezte a gyűrű, viszont van egy pont a történetben, amikor szembe próbál fordulni ezzel a befolyással, és elküldi a rosszabbik énjét. A gyűrű vonzása viszont túl erős, és Gollamot végül újra az uralma alá hajtja.
Ez a típus a korábban megismert Próbatétel típus negatív párja. Ott ugye a pozitív karaktert próbál letéríteni a jó útról egy rossz befolyás, aminek végül sikerül ellenállnia. A Hanyatlásnál viszont a negatív karaktert próbálja a jó út felé terelgetni egy pozitív befolyás, ami végül nem ér célt nála.
Ennél a típusnál sem feltétlenül szükséges, hogy a karakter gonosz legyen, lehet alapvetően szimpatikus is, de van egy nagy hibája, ami tönkreteszi az életét, ezt kellene levetkőznie és változnia. Lehet, hogy a karakter el is indul a változás útján, de végül nem sikerül pozitív irányba javítani a sorsán, ehelyett még mélyebbre süllyed. Ez a hiba lehet például valamilyen függőség, amivel lehet, hogy másnak nem árt, de a saját életét viszont tönkreteszi. Tehát nem az a lényeg, hogy a gonosz karakter gonosz marad, hanem egy olyan szereplő, akinek szüksége lenne a változásra, végül nem képes rá.

Kiábrándulás: ha a kötelező olvasmányok közül emlékszel olyanra, amiben a fiatal, naiv főhősnek a történet végére valamilyen sötét igazságot kell megismernie a világról, az valószínűleg ebbe a típusba tartozik. Ennek a típusnak a különbsége abban áll, hogy a főhős nem olyan szempontból változik meg, hogy pozitívból negatív lesz vagy fordítva, itt konkrétan nem a jelleme változik meg, hanem a világlátása lesz pozitívból negatív, vagyis optimistából pesszimista. A karakter, akinek a történet elején még voltak ideái, magasztos dolgokban hitt, és azokat akarta megvalósítani, végül kiábrándul a világból, és rájön, hogy a világ túlságosan romlott ahhoz, hogy ő vagy akárki más ezekkel a magasztos értékekkel célt érjen. Ezzel együtt ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy akkor a karakter gonosz lett, mert itt általában a felismerés a lényeg, és azt rendszerint már nem látjuk, hogy a hős ezzel az új tudással mit kezd, jóra vagy rosszra használja-e. Ezzel együtt ezek a történetek mégis tragikusak, mert a felismeréshez a hősnek valamilyen nagy veszteséget kell elszenvednie.
Ebbe a típusba sorolható például A Pál utcai fiúk vagy a Légy jó mindhalálig, és általában azok a nevelődésregények, amik pesszimista hangon érnek véget.

A különböző fejlődési ívek összevetése

Mint általában az ilyen besorolásokat, ezeket a különböző típusokat sem kell a gyakorlatban olyan élesen elkülöníteni egymástól, de arra viszont jók, hogy lássuk, a negatív fejlődési ív nem csak egyféle lehet, hanem ezen belül is különböző utakat bejárhat a karakter.
A lenti ábrán láthatóak az eddig említett fejlődési ívek, a pozitív együtt a negatívval, és hogy melyiknél milyen változás zajlik le a karakterben.

Karakterfejlődés a zsánerekben

Ha összevetjük a különböző fejlődési íveket, a főszereplő tekintetében a legnépszerűbbek a pozitív fejlődési ívek, ezen belül pedig ami legkielégítőbb az olvasó számára, az a Változás ív. Ez nem azt jelenti, hogy minden történet esetében ez a legjobb választás, távolról sem. Ezzel együtt nem árt, ha némileg tisztában vagyunk az olvasói elvárásokkal, ami viszont eltérhet zsánerenként és korcsoportonként is.
Ugye azt mondtam, hogy a fiatalabbakról szóló klasszikusoknál elég gyakran lehet találkozni a Kiábrándulás típussal, viszont a kortárs ifjúsági irodalomban alig-alig találni olyan főhőst, ami negatív ívet jár be, és a pozitív ívek közül is a Változás a domináns. Ez nyilván arra is visszavezethető, hogy mivel itt 18 és az alatti célkorosztályról beszélünk, még jelen lehet az a gondolat, hogy jobb, ha a történet pozitív üzenetet hordoz.
Ha gyermekirodalomról van szó, akkor a főhős esetében valóban a pozitív íveknél kell maradnunk (egyébként ott a Lapos is elég gyakori, meséknél nem gond a fekete-fehér karakterábrázolás), de az idősebbeknek szánt műveknél ez nem kötelező. Példának Tim Tharp The Spectacular Now című regényét tudnám felhozni, ami egy végzős gimnazista fiúról szól, aki alkoholista. A történet során megtudjuk, hogy mi áll a függőségének hátterében, és látjuk, hogy próbálja rendbe tenni az életét, de végül minden kísérlete kudarccal ér véget, és nem szokik le az ivásról (ezért a Hanyatlás típusba tartozna). A könyv arra is jó példa, hogy egy szomorú végkimenetelű történetnek sem kell feltétlenül tragikus hangot megütnie, a szöveg helyenként kimondottan derűs és életigenlő, ami ellenpontozza a komoly témát. Egyébként olyan negatív fejlődési ívet bejáró történeteknél, melyek elrettentő céllal íródtak (ami ifjúsági könyveknél megesik), az a probléma, hogy általában szájbarágósnak és didaktikusnak hatnak. Tharp például ezt ügyesen elkerüli azáltal, hogy melodráma helyett könnyedebb hangot üt meg.

A negatív fejlődési ív érdekes és meglepő megoldás lehet, viszont azt is meg kell jegyezni, hogy lehetséges, hogy az olvasók nem fogják megérteni a szándékunkat, vagy egyszerűen azt mondják, hogy a történetünk rossz vagy rossz üzenetet hordoz.
A The Spectacular Now esetében szintén azt rótták fel egyes olvasók, hogy a könyv nem jó, mert a főszereplő nem fejlődik, végül a karakternek le kellett volna számolnia a szenvedélyével, mivel így a történetnek már nincs is értelme.
A szórakoztató irodalommal kapcsolatban az olvasók már annyira hozzászoktak ahhoz, hogy a főszereplő fejlődik a történet során, hogy ha ez nem történik meg, akkor csalódottak, és néha nem úgy fogják fel, hogy az író egy másfajta kreatív megoldást választott, hanem hogy a történet és a befejezés rossz. De még egyszer hangsúlyozom, hogy ez leginkább azokra a zsánerekre igaz, melyekkel szemben általában az az olvasói elvárás, hogy a végük pozitív legyen.

Még egyszer, a szomorú vagy keserédes befejezés nem azt jelenti, hogy akkor abban a történetben a főhős fejlődési íve negatív volt. Például a Csillagainkban a hiba végén a főhősnő szerelme meghal, valószínűleg ő se fog meggyógyulni, de a befejezés mégis felemelő, mert a lány átélte a szerelmet, a fejlődési íve pozitív volt. Általában az összes olyan történetnél, aminek a vége tragikus, valaki meghal, vagy két szerelmes szakít, de a végső konklúzió pozitív (például a tragédia után is megy tovább az élet, a halál az élet természetes része, a szerelem elmúlik, de a szép emlékek megmaradnak), tehát a karakter tanul valamit, az mind pozitív lezárásnak számít, ami az olvasók számára megnyugtató.
A mellékszereplőket illetően természetesen semmi akadálya annak, hogy negatív fejlődési ívet használjunk. A gonosz karaktereknél, ha nem „rossz vagyok, mert ilyen a természetem, és kész” szereplőkről beszélünk (az ugye Lapos típus), akkor nagyon gyakori a Bukás és a Hanyatlás típus is. Például szuperhősfilmekben ha a hős barátjából lesz az antagonista, vagy egy jó szándékú tudós szúr el valamit, és szupergonosz lesz, az ugye mind a Bukás típusba tartozik.


A szépirodalomban megszokott és nem túlságosan meglepő, ha egy főszereplő fejlődési íve negatív, de a szórakoztató irodalomban ritkább. Viszont itt is vannak a zsánerek közt eltérések, például ifjúsági vagy romantikus regényben nem gyakori ez a megoldás, de sci-fiben, fantasyben (főleg ha antihősökről és dark fantasyról van szó), krimiben, thrillerben, horrorban abszolút elképzelhető. Például ha egy horrortörténetben főhős lassan megőrül vagy gyilkossá válik, az lehet egy negatív fejlődési ív. Persze elképzelhető pozitív fejlődési ív is, ha mondjuk egy idegeninvázió alatt az eddig egocentrikus apa felelős szülővé válik. De például a horror tipikusan az a műfaj, ahol egyáltalán nem szükséges az, hogy a főszereplő bármilyen fejlődési ívet bejárjon. Ha egy pörgős horrorban a fő kérdés az, hogy vajon a gyilkos elkapja-e főhőst, nincs is igazán tér az ilyen irányú karakterépítésre. Hasonló a helyzet, ha valamilyen szörnnyel vagy paranormális lénnyel van dolgunk: a főszereplő szembetalálkozik a szörnnyel, az üldözi, és vagy megmenekül, vagy nem. A történet izgalmas lehet anélkül is, hogy a karakter változna.

Ha a horror zsánert nézzük, ott például akkor találkozhatunk fejlődési ívvel, ha mondjuk társadalomkritikát is tartalmaz, vagy a fókusz nem is a fenyegetésen van, hanem hogy a különböző szereplők hogyan reagálnak rá. A The Walking Dead például egy horrorsorozat, hisz zombik vannak benne, de a hangsúly igazából nem a zombitámadásokon van, hanem hogy ebben a helyzetben különböző szereplők hogyan viselkednek, ki toboroz embereket, ki segít a többieken, ki lop és gyilkol a túlélésért stb. A lényeg nem a külső veszély, hanem a különböző karakterek és a közöttük felmerülő konfliktusok. Ezért logikus, hogy itt már találunk a szereplőknél fejlődési ívet, sőt, valamikor ugyanaz a karakter minden évadban más ívet jár be. Aki az első éved elején jófiú volt, az bejár egy Kiábrándulás ívet, hogy aztán a második évadban már egyre rosszabb legyen (Hanyatlás ív), hogy a következőben valami rádöbbentse a hibáira, és onnantól az már egy pozitív, Változás ív.
Korábbi cikkben említettem, ha könyvsorozatot írunk, például trilógiát, akkor ugyanannál a szereplőnél is váltogathatjuk az íveket, például a főhős az első részben bejárhat egy Változás ívet, a másodikban pedig egy Próbatételt. De nincs az megszabva, hogy a pozitív ívet nem lehet váltogatni a negatívval, ugyanaz a karakter az egyik részben hőssé válhat, míg a következőben kioszthatunk neki egy Bukás ívet.

Összefoglalva a különböző karakterfejlődési íveket tehát elmondhatjuk, hogy nincs egyetlen jó vagy rossz választás. Már az előző cikkben és itt is hangsúlyoztam, hogy egy főszereplőnek nem feltétlenül szükséges bármilyen irányban is változnia a történet során. Ahogy nem feltétlenül szükséges pozitív irányba változnia.
Szabadon eldönthetjük, hogy mit kezdünk a főhősünkkel, milyen utat járatunk vele végig, de azért mielőtt e felől határozunk, gondolkozzunk el pár dolgon. Ilyen például az, hogy a történetünk cselekmény- vagy inkább karakterközpontú, hogy milyen zsánerben írunk, hogy a célközönségünknek mik lehetnek az elvárásai, mennyiben és milyen formában érdemes azt felrúgni, hogy milyen a történetünk tónusa, hangulata stb. Néha jobb a járt úton maradni, de valamikor érdemes bátornak lenni, és kipróbálni valami váratlant. Bármi működhet, ha az passzol a történethez és a karakterhez.


Kapcsolódó cikkek:
- Tényleg minden történetben változnia kell a főhősnek? - A Lapos és a Próbatétel történettípus
- A karakter mint a cselekmény és a mondanivaló hordozója - A Változás típus


Forrás: - Arisztotelész: Poétika
- http://www.helpingwritersbecomeauthors.com/2014/07/negative-character-arc-1.html

2 megjegyzés:

  1. Köszönöm, hogy megírtad ezt a cikket! :) Nekem pont ez a kis löket hiányzott a folytatáshoz, hogy végiggondoljam a hősöm jövőjét, úgyhogy nagyon sokat segített!

    VálaszTörlés