Az olvasó és az érzelmi hatás 1. Mutasd, ne mondd

, , 2 comments
Annak ellenére, hogy az olvasók jelentős része éppen az emocionális hatásért olvas, ezt keresik, amikor kezükbe vesznek egy regényt, ennek a hatásnak a kiváltásával kapcsolatban kevés gyakorlati tanácsot olvasni. Az oka az lehet, hogy általában az emberek nem gondolnák, hogy az érzelmek ábrázolásához bármiféle segítségre lenne szükségük. Elvégre az írók nem robotok (még), mindegyikük rendelkezik egy komplex belső élettel, és természetesen tudják, mit jelent örülni, félni, mérgesnek lenni. Igen ám, de olvasóként már biztos mindenki megtapasztalta azt, hogy a szerző egy szörnyű tragédiát mutat be, vagy éppen egy epikus szerelmi történetet próbál eladni, és a lapokról lecsöpögő érzelmi cunami ellenére a történet mégis teljesen hidegen hagyta.
Van egy mondás ezzel kapcsolatban: attól még, hogy a karakter a történetben sír, az olvasó nem fog.
Attól még, hogy elmondjuk, hogy adott szereplő éppen milyen állapotban van, az olvasó nem kerül ugyanabba az állapotba. Sőt, attól még, hogy a szerző megtapasztal egy érzelmet írás közben, az még nem biztosíték arra, hogy olvasás közben mások is megtapasztalják majd ugyanazt. Sok szerző ösztönösen jól tud játszani az olvasók érzelmeivel, de mások számára ez olyasmi, amihez szükségük van némi gyakorlásra.

Néha kezdő íróknál lehet találkozni ehhez hasonló leírásokkal: „A hír mindenkit letaglózott, de leginkább természetesen Mariannt, aki szinte nem is akarta elhinni, hogy immár árva.  Azokban a napokban nagyon sokat sírt, és alig jött ki szobájából. Rendkívül fájdalmas időszak volt mindenki számára, és a rokonok segítőkész gesztusai ellenére sem lehetett Mariannt rávenni arra, hogy egyen, vagy kimozduljon a házból.”
Kontextustól vagy karakterábrázolástól függetlenül ennek a résznek semmilyen érzelmi hatása sincs, és akkor sem lenne, ha mondjuk előtte már 100 oldalon keresztül ismerkedtünk volna Mariannal és a családjával. A megközelítés maga azt üzeni, hogy az esemény nem annyira lényeges, hisz az író elintézi az egészet annyival, hogy a lány sokat sír, és nem eszik. Az sem segítene, ha az író drámaibban fogalmazna, például „Mariann elmerült a fájdalomban, és látszott rajta, hogy majd meghasad a szíve.”

Nyilván a szerző azt szeretné, hogy átéljük a lány bánatát, és együtt érezzünk vele, de ezt nem lehet azzal elérni, hogy egyszerűen csak elmondja, hogy ez milyen tragikus esemény, és a szereplő mennyire szomorú. A probléma megint csak a sokszor emlegetett „mutasd, ne mondd” szabályhoz kapcsolódik. A „mutasd, ne mondd” egyik legfontosabb felhasználási területe az érzelmek ábrázolása – gyakorlatilag az olyan regény, ami a szereplők érzelmi állapotát szinte csak úgy hozza a tudtunkra, hogy pusztán elmondja, nem húzza be az olvasót, nem teremti meg a kapcsolatot közte és a karakterek között, nem ad lehetőséget arra, hogy maga is átérezze a helyzetüket. Vagyis jobbára élvezhetetlen. Ugye az „elmondó” szövegekre az lesz a jellemző, hogy egyszerűen csak kijelentik, hogy a szereplő most boldog, szomorú, lelkes az új munkája miatt, a fájdalom óceánjába süllyedt stb. Másképpen fogalmazva, ha mondok, akkor csak informálom az olvasót valamiről, és nem egy jeleneten keresztül mutatom meg. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy sosem írhatunk le olyat, hogy ez a karakter most mérges vagy örül, de inkább törekedjünk a mutatás felé, főként, ha tudjuk, hogy hajlamosabbak vagyunk a mondásra.

Az érzelmeket mutatni sokféleképpen lehet, de ezek közül én most három területet emelnék ki: a dialógust, a testbeszédet és a leírást.

Dialógus

A párbeszédekben a mondás egyrészt úgy nyilvánulhat meg, hogy a megszólalás után kirakjuk, hogy „mondta boldogan/mérgesen/ijedten”. Általánosságban jobb az ilyesmit hanyagolni.
A másik változat, amikor a karakter egyszerűen kijelenti, hogy ő most hogyan érez. Ez még önmagában nem hiba, de rengeteg olyan helyzet lehetséges az életben, amikor az ember nem teheti ezt meg, vagy ő maga nem akarja megtenni. Erről már bővebben beszéltem a Mögöttes jelentés a párbeszédben posztban, tehát csak röviden megemlíteném, hogy például az ember a főnökének nem mondja meg, ha mérges rá, vagy sok nő nem mondja meg a férjének, hogy megbántódott, mert az elfelejtette az évfordulójukat. Tehát adódhatnak olyan helyzetek, ahol a szereplő elmondhatja az érzéseit, de máskor egyszerűen a kontextus vagy maga a karakterek személyiségéből kifolyólag ez nem egy járható út, mert nem lenne hiteles.
Érdemes arra törekedni, hogy minden egyéb magyarázat nélkül, már maguk a megszólalások jelezzék, hogy milyen lelkiállapotban van a szereplő, anélkül, hogy ezt egyszerűen ki kelljen jelentenünk.
Például: – Merre jártatok az este?
– Először találkoztunk Andrással a kocsmában, aztán átmentünk hozzájuk megnézni a meccset.
– Az jó lehetett. Ha már kérdezted, én is jól szórakoztam, átrendeztem a könyveket, aztán elmosogattam. Még szerencse, hogy itthon hagytál, és volt minderre időm.
– Esetleg szerettél volna jönni?
– Nem, dehogy. Csak útban lettem volna, nem igaz? Különben is, akkor nem tudtam volna utánad takarítani.

Biztos nem ez a világ legkifinomultabb beszélgetése, de azért érezni, hogy a szereplő mérges, mert otthon hagyták, még ha ezt konkrétan nem is vallja be. Ha színdarabokat vagy forgatókönyveket olvasunk – attól függetlenül, hogy ott sokat hozzátehet a színészi játék –, amelyek szinte csak dialógusból állnak, rendszerint ki tudjuk következtetni, hogy a karakter milyen lelkiállapotban van anélkül is, hogy ezt a szerző beleírná a szövegbe. Törekedjünk arra, hogy a dialógus önmagában is működjön, és ne csak külső mankók, leírások hozzáadásával.

Testbeszéd 

A testbeszéd egy rendkívül kézenfekvő eszköz az érzelmek ábrázolásánál, ennek ellenére vannak olyan írók, akik ezt egyáltalán nem használják ki, és náluk a szereplők reakcióinak leírása kimerül körülbelül annyiban, hogy „mérgesen nézett rám”. Főleg, ha valaki közeli E/3-ban vagy E/1-ben ír, használnia kell a testbeszédet, mert adott jelenetben csak a nézőpontkarakter tudatához fér hozzá, tehát a többiek gondolatait nem közölheti. Ennek ellenére, például E/1-ben is sokan elintézik annyival a kérdést, hogy egyszerűen leírják, hogy „Peti mérges volt” vagy „Peti kedvesen viselkedett”.
A testbeszéden belül a fő területek, amiket elkülöníthetünk az a mimika, a gesztusok, testtartás és mozgás, fizikai távolság és hanglejtés vagy tónus.  Nem kell egyszerre használni az összeset, de törekedjünk rá, hogy többet is használjunk közülük, ne csak mindig például a mimikát.
Vannak „egyezményes” reakciók, például ha a szereplőnek ökölbe szorul a keze, az olvasó tudja, hogy mérges, ha megvakarja a homlokát, akkor tanácstalan. Ezen kívül vannak pszichoszomatikus reakciók, amiket az ember nem tud kontrollálni (szemben mondjuk a mosolygással), mint például az elpirulás vagy az izzadás. Azt is érdemes figyelembe venni, hogy amikor valaki el akar titkolni valamit, egyrészt persze verbálisan is tagad, másrészt pedig a tartását, mimikáját is megpróbálhatja kontrollálni, nehogy véletlenül elárulja magát. Azonban még ha valaki meg is próbálja irányítani a testbeszédét, gyakran „kiszivárognak” a valódi érzelmei, egyrészt a pszichoszomatikus reakciói által, másrészt pedig apróbb, önkéntelen jelek által, például hazugság közben sokan öntudatlanul is a szájukhoz emelik a kezüket, vagy félrenéznek.

Tehát a jelenetek írása közben érdemes átgondolni, hogy testbeszéd hogyan árnyalja a szereplő kijelentéseit, esetleg erősítse vagy éppen gyengítse, cáfolja (pl. „Nem haragszom rád – veregette meg a vállam.” vs.  „ Nem haragszom – sziszegte.”).
Másik szempont, amit bizonyos esetekben figyelembe kell venni, hogy a non-verbális jelek kultúránként eltérhetnek. Például a fizikai távolság, amit két ember egymással beszélgetve felvesz, egyrészt utal arra, hogy milyen kapcsolatban vannak (családtaghoz közelebb állunk, mint egy ismeretlenhez), másrészt egyéni habitus kérdése is lehet. Beszélgetőpartnerek között a jellemzően felvett távolságot az is meghatározhatja, hogy az illető honnan származik, például Latin-Amerikában kisebb távolságot tartanak, mint Észak-Amerikában. Ilyen kulturális különbségeket jól lehet használni fantasy, sci-fi történeteknél is.
Végül pedig ne felejtsük el, hogy a non-verbális jelek jelentése az adott kontextustól is függ, például ha valaki közelebb lép hozzánk, az jelezhet vonzalmat vagy agressziót is. Másodszor pedig az olvasókat megtaníthatjuk a szereplő saját egyéni gesztusaira, például valakinél az, ha a haját babrálja, udvarlási gesztus, más ezt akkor teszi, ha ideges, vagy egyszerűen csak így töpreng. Az univerzális gesztusokon túl minden embernek megvannak az egyéni, jellemző gesztusai, és ezeket érdemes alkalmazni a szereplőinknél is.

Leírás

Meghatározása szerint a leírás funkciója a szövegben, hogy tudassa az olvasóval, hogy az adott táj, környezet, tárgy, személy a szövegben hogyan néz ki. De ahogy az írók használják a leírást, az sokkal többé válik ennél. A leírásnak ennél sokkal sokrétűbb szerepe is lehet, például általa információt adhatunk át, karakterizálhatjuk a szereplőt, vagy bemutathatjuk a lelkiállapotát.
Vegyük a legelső típust, a környezetleírásokat. Egyrészt bizonyos helyekhez már eleve kötünk érzelmeket, és az olvasó agya a fogorvosi rendelőhöz vagy a börtönhöz más érzelmeket fog társítani, mint mondjuk a vidámparkhoz. Tehát egyes esetekben már azzal adtunk egy alaphangulatot a jelenetünknek, hogy egy olyan helyszínre helyeztük, aminek már eleve van egy negatív vagy pozitív konnotációja. De számos olyan eset van, amikor nem maga a helyszín érdekes, vagy hogy az hogyan néz ki, hanem hogy a szereplőnk miképpen viszonyul hozzá.
Nézzünk egy olyan semleges helyszínt, mint például az erdő. Teljesen ugyanazt az erdőt leírhatjuk varázslatosnak, otthonosnak, fenyegetőnek és még ezernyi más módon, és ha ezt a nézőpontkarakterünk szemszögéből tesszük, akkor a leírás már nem arról fog szólni, hogy megjelenítettük az erdőt, hanem hogy a karakter hogyan reflektál a környezetére, és a saját érzései hogyan befolyásolják azt, ahogy a környezetét érzékeli.
Tehát ha a karakterünk egy gyilkos elől rejtőzködik erdőben, nem feltétlenül kell leírnunk azt, hogy ő mennyire retteg, hanem vizuális és egyéb részleteken keresztül érzékeltethetjük azáltal, ahogy az erdőt leírja. Például említhetünk olyasmit, hogy úgy érzi, a fák föléje tornyosulnak, és figyelik minden lépését, az avar baljósan zizeg körülötte stb. Ha a karakterünk éppen a szerelmével sétál az erdőben, ő nyilván máshogy látja az erdőt, ő inkább a fenyőfák illatát, a leveleken áttörő fényt és a madárcsicsergést fogja kiemelni.

Egy másik témakör, ami itt felmerülhet, az a szereplők leírása. Ugyanúgy, mint a környezet esetében, itt is érzékeltethetjük a nézőpontkarakter viszonyát egy másik szereplőhöz leíráson keresztül is, és akár meg sem kell említenünk, hogy azt a személyt ő most kedveli/utálja/szerelmes belé. Például más véleményt tükröz az illetőről, ha úgy írják le, hogy „belibbent a terembe, ragyogó kék szemét végigfuttatta a tömegen, majd pedig kecsesen ajkához emelte a pezsgőspoharat”, mint az, hogy „becsoszogott a terembe, vizenyős szemével kémlelte a tömeget, majd pedig egyhajtásra ledöntötte a pezsgőjét”.
Egy másik dolog, ami árulkodó lehet, hogy a karakter egyáltalán kit vesz észre, ki az, akit részletesebben leír. Még ha nem is mond róla kimondottan pozitív dolgokat, ha egy lány a jelenetben megismerkedik három fiúval, és az egyiküket kétszer hosszabban írja le, mint a többit, valószínű, hogy őiránta fog érdeklődni.



Végül pedig pár tanács még a dialógushoz és a testbeszédhez, amire érdemes odafigyelni. Számtalan részletes és érdekes listát találhatunk arról, hogy az emberek érzelmei milyen mikrojelek által szivárognak ki, de akármilyen érdekesnek tűnik az, ha tudjuk, hogy aki hazudik, az jobbra néz, és nem balra, ne alkalmazzunk olyan jeleket, amihez testbeszéd-specialistának kell lennie az olvasónak, hogy megértse. Maradjunk az olyan gesztusoknál, amiket az olvasók maguktól is dekódolni tudnak (kivéve, ha az olvasóval tudatjuk, hogy például ez a szereplő mindig a földet nézi, ha hazudik).
A másik tanács, hogy a párbeszédekben ne vigyük túlzásba a közbevetéseket. Egy-két stratégiailag fontos ponton leírhatjuk a szereplő testbeszédét, ha az érdekes, de minden megszólalás után fölösleges. Ugyanez vonatkozik a beszédmódra is (pl. suttogta, recsegte, sziszegte, üvöltötte).

Ismét el kell mondanom, hogy habár ez a poszt inkább arra koncentrál, hogyan lehet megmutatni a szereplő lelki folyamatait, ahelyett, hogy egyszerűen megneveznénk őket, ez nem azt jelenti, hogy soha nem írhatjuk le azt, hogy a karakter éppen mérges, bánatos vagy boldog. A mondást és a mutatást egyszerre használjuk a szövegen belül, és ha nagyon kibillen a mérleg az egyik vagy a másik oldal felé, az rendszerint problémákat okoz. Általában, ha egy fontosabb dologról írunk (mélyebben érinti a karaktereinket), akkor azt érdemes mutatni, ha a dolog kevésbé fontos, akkor akár elég lehet az is, ha a főhős barátjáról csak elmondjuk, hogy „Károly láthatóan neheztelt rám az előléptetés miatt.”
Egy másik szempont, amit érdemes figyelembe venni, hogy van, aki úgy fogja fel, hogy a gyakran előforduló gesztusok, mint az ökölbeszoruló kéz vagy a lehorgasztott fej tulajdonképpen már a „mondáshoz” tartoznak. Tehát attól nem lesz automatikusan jobb a jelenetünk, ha „Péter mérges volt” helyett azt írjuk, hogy „Péternek ökölbe szorult a keze”. Ha pedig az egész szövegben végig csak (gesztusok által) jelezzük a karakterek érzelmi állapotát, akkor az írás egy pantomim előadásra fog hasonlítani.
A lényeg, hogy megtaláljuk a legjobb eszközöket ahhoz, hogy az adott jelenetben miképpen jelenítsük meg a szereplő érzelmeit az olvasó számára, de hogy azt leghatásosabban leírással, dialógussal, testbeszéddel, belső monológgal vagy mással tudjuk elérni, az a mi ítéletünkre van bízva.


A következő részlet egy tipikus „mutató” jelenet: a szerző ahelyett, hogy egyszerűen megnevezné hogyan viszonyul az adott jelenetben a főszereplő lány a férfihez (amit ezen a ponton még túl korai is lenne kimondani), érzékelteti, és ehhez egyaránt használ párbeszédet, narrációt és természetleírást:
„Jane egy másodpercig megrökönyödve bámult rá, majd felkacagott.
– Szóval mégis tud nevetni – mondta a férfi. – Már aggódtam, hogy a mi komor házunk végleg mélabússá tette, és a fekete láp teljesen a hatalmába kerítette. Vagy talán az egyhetes városi tartózkodásának volt ilyen üdítő hatása, és már alig várja, hogy visszatérjen fényűző örömeihez.
– Az kizárt, uram – mondta Jane.
– Önző módon, ennek örülök – mondta Mr. Rochart, ezután pedig mindketten hallgattak. 
Csönd vette körül őket, de a levegő közöttük szinte pattogott az elektromosságtól. A tavaszi levegő édes fuvallatai körülölelték Jane-t, cirógatták a bőrét. A nap lemenőben volt, és – ritka ajándékként – aznap a felhők eloszlottak annyira, hogy látni lehetett, ahogy a naplemente rózsaszín és narancs sugarakkal színezi meg a fehérszürke ég alját. Teljesen ismeretlen arcát mutatta a láp, tisztán látszott minden fűszál, minden egyes hangacsomót rózsaszín ragyogás vont be. Itt-ott nárciszfelhők tarkították a tájat, a virágok hajlongtak a kora esti szellőben.
Jane különös boldogságot érzett, de nem tudta volna megmondani, honnan jött, csak azt, hogy ott táncolt az aranyos fényben, a levegőben, és ott lüktetett a közöttük feszülő csöndben. Semmiért sem törte volna meg ezt a hallgatást, és amikor a férfi mégis megtette, félig gyönyörűséggel, félig fájdalommal telve kapaszkodott a hangjába, mélyére nézve minden kiejtett szónak.
– Fiatalabb koromban gyakran lefestettem a lápot – mondta. – Amikor körülbelül annyi idős lehettem, mint maga. Nem, még annál is fiatalabb.
A lány szíve egyszerre összetört és túlcsordult egyazon pillanatban, mert az, amit a férfi mondott, egyszerre volt sokkal több és sokkal kevesebb, mint amire számított, még ha Jane nem is tudta volna megmondani, hogy abban a pillanatban mi lehetett volna annál kevesebb vagy több.”

Tina Conolly: Ironskin


Kapcsolódó cikkek: - Az olvasó és az érzelmi hatás 2. Mély nézőpont
- Az olvasó és az érzelmi hatás 3. Hogyan ábrázoljunk erős érzelmeket giccs és melodráma nélkül


Forrás: - John Gardner: The Art of Fiction
- http://writershelpingwriters.net/2015/01/show-dont-tell-revealing-true-emotion-dialogue/
- http://emmadarwin.typepad.com/thisitchofwriting/2015/03/reserved-first-person-one-you-feel-for-while-shes-trying-to-hide-her-pain.html


2 megjegyzés:

  1. Szia :) nekem pont ezzel akadnak gondjaim, úgy hogy nagyon hasznosnak találtam ezt a bejegyzésedet, de még így is egy picit bizonytalan vagyok, hogyan is használjam.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon-nagyon hasznos volt, köszönöm:)

    VálaszTörlés